Mongólia végtelen horizontja, ahol a táj csaknem érintetlen, és a turisták száma is csekély – három hétnyi kaland, amelyet a szabadon legelésző lovak társaságában éltem át. A természet szépsége és a nyugalom varázsa magával ragadott, miközben felfedeztem

A cikkek megosztásához szükséged lesz egy Közösség vagy Belső Kör csomagra. Amennyiben még nem rendelkezel ilyennel, most van lehetőséged választani egyet a Csomagok között. Ha viszont már van előfizetésed, ne habozz, lépj be a fiókodba!

Kezdhetném azzal a felejthetetlen pillanattal, amikor egy ulánbátori panelház liftjében, minden bátorságát összeszedve, egy kisfiú odafordult hozzám, és angol tudásának határain belül megkérdezte, hogy orosz vagyok-e. Vagy mesélhetnék arról is, amikor a Góbi sivatag szélén egy pásztor barátságosan behívott a jurtájába, ahol birkabelsőségekkel kínáltak, és a vendégszeretetük felejthetetlen íze örökre megmaradt bennem. De indíthatnánk a történetet azzal a különös élménnyel is, amikor egy másik pásztorcsalád, több száz kilométerre az előzőtől, kérdés nélkül töltötte meg a bögrém kumisszal, mintha természetes lenne, hogy a vendég sosem mondana nemet egy ilyen különleges italra.

Mindenképpen megérdemel egy írásos megörökítést az út során rám törő varázslatos pillanatok sora, de talán érdemes inkább a kezdetektől indulni. Először is, fontos megemlítenem, hogy Mongólia egy igazán különleges hely, amelynek szépsége és kultúrája mindenkit lenyűgözhet. Azonban nem mindenki tapasztalja meg ugyanazt az élményt, mint én, aki családi kötelékek révén olyan tájakra és kultúrákra látogathattam el, ahová a hagyományos turista aligha jutna el.

Az ország azonban enélkül is páratlan látnivalókkal bővelkedik, a táj lenyűgöző sokszínűsége pedig még mindig várat magára, hogy teljes mértékben kihasználja turisztikai lehetőségeit – legalábbis egyelőre. Éppen ezért nem mindenki számára ideális választás: a mongol vidék, néhány kivételtől eltekintve, még nem bővelkedik a népszerű turisztikai célpontok fényűző üdülőhelyeiben, és sok helyen az épített infrastruktúra is szűkös. Így aki nem kedveli a nomád életformát és a gyakran szélsőséges időjárási viszonyokat, annak talán nem ez lesz az álmok útja. Viszont azok számára, akik nem ragaszkodnak a kényelemhez és a luxushoz, Mongólia felfedezése felejthetetlen élményeket tartogathat, különösen, ha az ismert távol-keleti úti célok helyett inkább az autentikus élményekre vágynak.

Az ország távol esik a megszokott turisztikai útvonalaktól, így eljutni oda nemcsak időigényes, hanem pénztárcabarát szempontból is kihívást jelenthet, főleg mióta a minszki és moszkvai átszállás lehetőségei megszűntek. Jelenleg a legegyszerűbb útvonal Isztambulon keresztül vezet, de én a költséghatékonyabb, ám kényelmetlenebb alternatívát választottam, így München és Peking érintésével érkeztem Ulánbátorba. Mint ahogy az egzotikus úti céloknál gyakran előfordul, ez a repülőút volt a legnagyobb kiadás az egész utazás során, hiszen Mongólia általában meglepően barátságos árakkal várja a látogatókat.

A benzin ára azonnal szembetűnő, hiszen általában a magyar árak felének vagy harmadának felel meg, ami lényeges tényező a hosszú távolságok miatt. Bár létezik belföldi légi közlekedés, ez még nem fejlődött olyan mértékben, hogy helyettesíthesse a földi közlekedést. Emiatt az utazók többsége inkább autóra szavaz, ami a gyenge minőségű utakon gyakran napi tíz-tizenkét órás utazásokat eredményez.

A hatalmas terület hihetetlen sokszínűséget rejt magában; az ország korántsem csupán a végtelen sztyeppékről szól. Itt, a Góbi homokdűnéin, mintha egy darabka Marokkót fedeznénk fel, míg a Bayanzag, vagyis a Lángoló sziklák, egy apró Grand Canyonként tűnik fel a horizonton. Az Ugii-tó körüli kopár dombvidék Skócia vagy Izland érintését idézi, míg a Fehér-tó partján vulkanikus hegyek emelkednek. A Khangaii-hegység fenyves erdei alpesi hangulattal bűvölnek el, és a Yolin Am-völgy szurdokai Colorado tájait hozzák elénk. Ezeken a szinte érintetlen tájakon sétálva csak a mindenütt megjelenő jurták, valamint a körülöttük legelésző kecskék, juhok, tehenek és jakok, vagy a szabadon száguldó ménesek emlékeztetnek minket arra, hogy Mongóliában járunk.

No meg az is, hogy nincs sok turista, legalábbis Európából viszonylag kevesen jönnek idáig. Ebben a fent már érintett okok (fejletlen turisztikai infrastruktúra, szélsőséges éghajlat stb.) mellett szerepet játszhat az is, hogy Mongólia nem került még fel igazán a térképre, de ez nem lesz örökké így, és csak idő kérdése, mikor fedezi fel valami történelmi/fantasy filmes szuperprodukció magának ezt a mesebeli tájat. De ha esetleg nem ott forgatják a következő Trónok harcát vagy A Gyűrűk Urát, Mongólia akkor is egyre felkapottabb lesz, és egyébként is pokoli gyorsan változik az ország. Ahhoz azonban, hogy ezt a saját szemünkkel is lássuk, Ulánbátorba kell mennünk.

Egész biztosan vannak olyanok, akik szerint az igazi Mongóliát a nomád pásztorok jurtáiban és a végtelen sztyeppén kell keresni, nem pedig az élhetetlen, posztkommunista lakótelepváros Ulánbátorban, ahol minél kevesebb időt kell tölteni. Nekik nincs igazuk, már csak azért sem, mert Ulánbátor sokkal többet mesél Mongólia elmúlt száz évéről, mint bármi más helyszín az országban: találkoztam három év után hazalátogató ulánbátorival, aki már most alig ismert rá a belvárosra.

Az ország fejlődésének mértékéről sokat mesél az a fotósorozat, amelyet apám, Inkei Péter készített 1967-ben, amikor tolmácsként járt a kommunista Mongóliában. A képeket a Fortepanon is megtekinthetjük. Emlékei szerint Mongólia akkoriban "reménytelenül elmaradott, nyomott, a szovjetek által gúzsba kötött" hely volt, hat évtizeddel ezelőtt. Most, amikor újra ellátogatott, ő is saját szemével tapasztalhatta meg a változást és a fejlődést, ami azóta bekövetkezett.

Mongólia fővárosa, Ulánbátor, egyértelműen magán hordozza a több mint hatvan évnyi szovjet befolyás nyomait: a kopottas lakótelepek és a hagyományos bazárok (csak emlékezzünk a Károly körút húsz évvel ezelőtti lebontott épületeire) akár Chisinautól Vlagyivosztokig is elférnének, nem is beszélve a cirill betűs írás használatáról. Az ország nem csupán abban tér el a kelet-európai egykori szovjet érdekszféra államaitól, hogy itt negyven helyett hetven évnyi szovjet barátságot élvezhettek, hanem abban is, hogy Mongóliában nem voltak olyan mély gyökerei a régi struktúráknak, amelyekhez a kommunizmus bukását követően visszatérhettek volna. A mai Ulánbátor, ami valaha Urga néven volt ismert, csupán egy száz évvel ezelőtt létező, 25-30 ezer fős, főként jurtákból álló félnomád település volt; ezt a kis falut a kommunista évtizedek alatt hatalmas, milliós metropoliszá alakították. Ma a mongol főváros lakossága másfél millióra rúg, és a város folyamatosan terjeszkedik, újabb és újabb épületek bukkannak fel, amelyek már a környező hegyek oldalán is megjelennek.

A hirtelen nagyra nőtt Ulánbátorból így a harmadik világ (bocsánat, globális dél) metropoliszait idéző nagyváros lett mára, üzleti negyeddel és modern felhőkarcolókkal a központban, hatalmas jurtanegyedek alkotta külvárosokkal, no meg a már említett lakótelepekkel. De ami igazán szemet szúr, az az, hogy bár Mongólia modernkori történelme arról szól, hogy hol Kína, hol pedig Oroszország próbálta gyarmatosítani, Ulánbátor utcáin egyik befolyásnak sincs nyoma. Helyettük Carrefour szupermarketek, amerikai gyorséttermek és koreai divatmárkák váltják egymást, miközben a két birodalom, amelyek váltakozva formálták Mongólia sorsát, vizuálisan teljesen hiányzik.

Lehet persze panaszkodni, hogy a világot uniformizáló globalizáció már itt is megvetette a lábát, de ez valójában ostobaság lenne, hiszen az alternatíva a közép-ázsiai egykori szovjet tagköztársaságok despotikus rendszerei lennének, ami még rosszabb helyzetet eredményezne. Mongólia világosan kifejezte, hogy nem kíván sem orosz, sem kínai dominanciát, cserébe viszont a legtöbb embernek japán autója van, ami jobbkormányos (míg a közlekedés maradt jobb oldali). Az éttermek fele koreai, és a ramenbárok száma is meghaladja a kínai éttermekét. Az ulánbátori fiatalok K-popot hallgatnak, koreai filmeket néznek, és ha tehetik, francia pékségekbe, olasz kávézókba vagy belga sörözőkbe látogatnak.

Az orosz nyelvet már csupán az idősebb korosztály beszéli, és ők továbbra is figyelemmel kísérik az orosz rádióadások adását. Egy rendkívül barátságos ismerősöm nemrégiben megosztotta velem, hogy mennyire szerencsések vagyunk Orbán Viktor vezetésével, miközben Németországban sokan nehéz körülmények között élnek.

Az oroszokhoz fűződő viszonyuk egyébként meglehetősen ambivalens a mongoloknak: hálásak nekik, amiért kirángatták őket a kínai uralom alól, vagy azért, mert a segítségükkel visszaverték a japán császári hadsereget 1939-ben - ennek emlékére Zsukov marsallnak ma is gondosan rendben tartott szobra áll a városban. Azt viszont már kevésbé nézik jó szemmel, hogy a harmincas években, szovjet mintára brutálisan szétverték a buddhista egyházat és lerombolták a kolostorokat, no meg a szokásos módon elnyomták a mongol nemzeti öntudatot is. Mivel azonban Oroszország egyre kevésbé tényező ma már a Távol-Keleten, Mongóliának Kína jelenti az igazi kihívást: az ország gazdasága erősen ki is van szolgáltatva Kínának. Azt viszont muszáj megemlíteni, hogy az ország a volt szovjet isztánokkal ellentétben a parlamentáris demokrácia útját választotta, még ha érik is bírálatok a választások tisztaságát néha. És az se mellékes, hogy a gyors városiasodás sem jár mindenki számára egyforma előnyökkel: a slumokra hajazó jurtanegyedekben lakók százezrei csatornázás nélkül élnek, a város pedig nyilvánvalóan túlnőtte magát annyira, hogy a kormány új fővárost létesítene Ulánbátortól 300 km-re délnyugatra, közel a történelmi Karakorum romjaihoz, ezzel csökkentve a zsúfoltságot, de ennek hatása csak sokára lesz majd érezhető.

Ulánbátor belvárosában a múlt emlékei főként az ötvenes évek Sztálin-barokk stílusú lakóépületeiben öltöztetik fel a várost, ezek a struktúrák már régóta a város arculatának részét képezik. A nevezetességek felfedezésekor a látogatók a központi Szühebátor tér és a Gandantegchinlen kolostor felfedezésével lényegében letudhatják a kötelező látnivalókat, de a város igazi varázsa messze túlmutat ezen a két ikonikus helyszínen.

Ulánbátor, vagy ahogyan a helyi fiatalok hívják, UB, nem éppen a hagyományos értelemben vett „szépség” képviselője. Mégis, kevés olyan hely létezik a világban, amely ennyire nyíltan és tömören tükrözi, hogyan küzd egy posztnomád társadalom a 21. századi kihívásokkal. Ez a folyamat önmagában is lenyűgöző, hiszen a város dinamizmusa és sokszínűsége egy különleges történetet mesél el a modernizációról és a hagyományok összecsapásáról.

Ugyanezt már kevésbé lehet elmondani a várost gúzsba kötő, és a globális dél számos metropoliszához hasonló közlekedési dugókról, amelyek tényleg élhetetlenné teszik: a helyiek inkább nem is beszélnek meg konkrét időpontokat, hanem odaérnek, amikor a forgalom engedi.

Mivel a tömegközlekedés sem kínál valós alternatívát (a buszok is csak a dugóban araszolnak), a csúcsforgalom valóban órákat vehet el az emberek napjából. Éppen ezért érdemes minél közelebb lakni a város központjához, ahonnan gyalogosan is könnyedén elérhetők a fontosabb helyszínek. A város déli részén lévő dombtetőn álló Zaisan-emlékműhöz viszont érdemes egyszer taxit hívni. Ez a látványos, mozaikokból készült alkotás a szovjet-mongol barátság szimbóluma, és lenyűgöző panorámát kínál a városra. Az emlékmű naiv, ugyanakkor monumentális stílusa valóban figyelemfelkeltő élményt nyújt.

Ulánbátor nem csupán a közlekedés nehézségeivel küzd, hanem van egy különös vonása is, ami nyáron inkább áldásként hat: itt található a világ leghidegebb fővárosa. Bár a nyári napok során a hőség is megérkezik, a naplemente után a levegő szinte azonnal lehűl. Az időjárás rendkívül szeszélyes, és nem ritka, hogy egyik pillanatról a másikra orkánszerű szél támad, vagy váratlan zivatar érkezik – ez főként vidéken tapasztalható. A vidéki kalandokat követően, amikor visszatérünk a fővárosba, a lakótelepek elidegenítő jellege ellenére is otthonosabbnak érezhetjük magunkat. Éppen ezért érdemes a nomád túrákat szakaszokra bontani, hogy néhány napra újra teljes értékű emberként élvezhessük a városi életet, a folyó víz, a mobil térerő, valamint a szöuli stílusú kávézók és éttermek nyújtotta kényelmet.

Mongóliában nem érdemes helyi vezető nélkül nekivágni a vidéknek - nem is láttam turistákat magukban kalandozni. Ennek több oka is van: a vasúthálózat elég korlátozott, a távolsági buszok is csak a forgalmasabb központokat kötik össze, így az autós közlekedés az egyetlen lehetőség, és már eleve a közlekedési kultúra szokatlan lehet, de ez még a legkevesebb. Az utak azonban rosszak, számos népszerű célpontot csak földutakon lehet megközelíteni, és még a mongolok is gyakran eltévednek, hiszen például a Góbiban nemhogy kitáblázva nincs semmi, de még a Google-térkép sem segít. Ilyenkor maximum egy arra legeltető pásztortól lehet útbaigazítást kérni, akik azonban csak mongolul értenek. Egyébként sem ajánlott egyetlen autóval útnak indulni, a mongol ismerősök is minimum két kocsival vágnak csak neki egy komolyabb utazásnak, hiszen az útviszonyok olyanok, amilyenek, és ha esetleg rosszkor lép elénk egy birka, vagy elakadunk a homokban-sárban, rossz esetben napokba is beletelhet, míg arra jár valaki, miközben térerő ezeken a helyeken már csak elvétve van.

Ez a kaland komoly előkészületeket követel, de ha a helyi vezetőnk megvan (hiszen sokan keresnek itt megélhetést), már csak egy módot kell találni, hogy kiszabaduljunk Ulanbátor forgalmából, és vár ránk a lenyűgöző mongol táj! Ha a fővárostól dél felé indulunk, ne csodálkozzunk, ha a fák eltűnnek a látóhatárról; a táj a Góbi előtt már kopár, sivatagias lesz: itt terül el a mongol sztyeppe, ahol csak az állatok zavarják meg a táj monotonitását. Néhány óra elteltével hozzászokunk a tevéhez és a kecskéhez, és már nem kapjuk fel azonnal a kamerát, amikor az úton átkelő lovak miatt kényszerülünk lassítani. A Góbi sivatag pedig még szigorúbb, de amikor végre elhagyjuk a köves, sziklás és agyagos részeket, és megpillantjuk a homokdűnéket, minden eddigi nehézség értelmet nyer.

Talán ez volt a legnagyobb élmény ezek közül, de hasonlóan ajánlható mindegyik táj, amelyet még fentebb megemlítettem, a lélegzetelállító Yolyn Am-szurdoktól a Terhiin Fehér-tóig. Akik nem riadnak vissza a sátorozástól, azoknak jó hír, hogy vadkempingezni gyakorlatilag bárhol lehet, maximum reggel egymással bunyózó bikákra vagy lódobogásra, esetleg ráérősen vonuló jakokra ébredünk.

Ulánbátoron kívül nem sok jelentős mongol város található, és azok se mindig esnek az utunkba, de felejthetetlen élmény volt eltölteni egy éjszakát Dél-Góbi tartomány székhelyén, Dalandzadgadban. A város főterén, a kivetítőn együtt néztük a helyiekkel, ahogy Hollandia legyőzi Mongóliát az ulánbátori 3x3 kosárlabda-torna női döntőjében. Számomra meglepő volt, hogy ez a csapatonként három játékossal, egy kosárra zajló olimpiai sportág mennyire népszerű Mongóliában; még a legeldugottabb jurta előtt is gyakran találkozni kosárpalánkkal. Bár a hagyományos hármas – lovaglás, birkózás, íjászat – a tradicionális mongol sportok alapját képezi, a tapasztalataim alapján a félpályás kosárlabdázás szinte mindent felülmúl, hiszen focizni például alig láttam valakit.

a hagyományok mélyen gyökereznek az emberek életében, és ez a társadalmi szövet szerves részét képezi. Az idősek iránti tisztelet itt nem csupán egy elvárt formális gesztus, hanem valódi, mélyen gyökerező érték, amely a generációk közötti kapcsolatokat erősíti. Az idősebbek tapasztalatait valóban megbecsülik, és a családi döntések gyakran az ő véleményük figyelembevételével születnek. Emellett a családi kötelékek sokkal intenzívebbek; itt a rokoni kapcsolatok nem csupán szavakban léteznek, hanem a mindennapi élet részét képezik. Az ünnepek, a közös étkezések és a vidéki látogatások mind-mind a közösségi élet szerves elemei. Mindezek hatására én is egyre inkább átértékeltem a saját kapcsolataimat, és lassan felfedeztem, hogy a közelség, a támogatás és a közös élmények milyen fontosak. Így, ahogy teltek a hónapok, a hagyományok nem csupán érdekes szokásokká váltak számomra, hanem egy újfajta szemléletmód alapköveivé is.

Hasonló udvariassági norma, hogy ajándékkal illik kedveskedni, amikor meghívást kapunk. Az ajándék értéke másodlagos, sokkal fontosabb a gesztus maga. Éppen ezért jó ötlet, ha magunkkal viszünk valamilyen apróságot, mint például csokoládét, gumicukrot, egy doboz kekszet vagy netán egy üveg italt; ezeket a házigazdák nagyra fogják értékelni. Bár nincs garancia arra, hogy egy jurtában találkozunk a vendégszeretettel, a mongol hagyományok szerint ez nem is annyira lehetetlen, hiszen a mongol vendégszeretet valóban nem csupán üres szavakra épül.

Miközben sokan az ősi, érintetlen természeti világ utolsó képviselőiként tekintenek a pásztorokra, ők maguk nem zárkóznak el a modern világ vívmányaitól. A ló helyett egyre inkább motorbiciklivel irányítják a nyájat, míg hagyományos, színes kaftánjaik alatt okostelefon lapul, készen arra, hogy a legfrissebb hírekhez hozzáférhessenek. Emellett szinte minden jurta mellett ott virít már a napelem vagy a parabola antenna, jelezve, hogy a hagyomány és a modernitás harmonikusan megfér egymás mellett.

A cikk elején említett pásztorcsalád beszélgetésünk során számos érdekes részletre derült fény. Kiderült például, hogy a pásztor felesége, aki szintén aktívan részt vesz a birkanyírásban, tehénfejésben és a terelésben, a negyedik gyermekük érkezése után elhatározta, hogy fogyókúrába kezd. Futni kezdett, amiért a környéken sokan furcsán néznek rá, hiszen ő az egyetlen, aki ezt a sportot űzi az adott közegben. Ezen kívül mesélt arról is, hogy a nagymamának, aki gyerekkorában egy baleset következtében maradandó halláskárosodást szenvedett el, végre sikerült beszerezni egy hallókészüléket. Érdekes módon, a család óvodáskorú kislányai, noha a pusztában nőnek fel, ugyanolyan tájékozottak az Interneten elterjedt Italian brainrot mémfigurákról, mint kortársaik bárhol a világ más tájain.