Tűzszünet helyett gúnyos üzengetés: vajon a kormányfő külpolitikai taktikája csúfos kudarcot vallott?
Végéhez közeledik a magyar uniós elnökség, január elsejétől Lengyelország kormányfője, Donald Tusk veszi át a stafétabotot Orbán Viktortól. Bennfentesek szerint a magyar elnökség tevékenysége szakmai szempontból korrektnek tekinthető, mindez azonban nem sokat nyom a latban, hiszen a brüsszeli mainstream a magyar uniós elnökséget (is) politikai alapon ítéli meg. Márpedig az elmúlt fél év során a magyar kormányfő többször is kihúzta a gyufát politikai szempontból, diplomáciai manővereivel rendre igyekezett demonstrálni, hogy ki a legnagyobb szuverén az EU-n belül. Azt azonban kevesen sejtették, hogy a legnagyobb dobást a végére tartogatja: karácsonyi tűzszüneti javaslatával lényegében diplomáciai csúcsteljesítményt célzott meg a magyar kormányfő.
A katarzis sajnos elmaradt, és még mindig ködös, hogy vajon ki vagy mi okozta a kezdeményezés kudarcát.
Legutóbb az orosz elnök egy meglehetősen érdekes narratívával állt elő, miszerint ő bizony nem utasította el sem a tűzszünetet, sem a fogolycserét; ráadásul nem is állította, hogy a javaslatot támogatná. Putyin valószínűleg arra kívánt utalni az év végi sajtótájékoztatóján, hogy a felvetés kapcsán "kiváró álláspontra" helyezkedtek, vagyis nem kötelezték el magukat egyik irányba sem, hanem tovább passzolták a javaslatot Ukrajna felé. Kijevben azonban nem éppen ünnepelhették a nem várt ajánlatot, különösen azért, mert a magyar vezetés nem őket, mint a konfliktus elszenvedőit, hanem az agresszort kereste meg először a javaslatával.
Nem meglepő tehát, hogy az események hatására a magyar miniszterelnök és az ukrán elnök között elég feszültté vált a kommunikáció. A tűzszüneti javaslat sajnos nem hozott eredményt, és a magyar uniós elnökség is hamarosan a végéhez érkezik. Az utóbbi fél év eseményei azonban nem voltak céltalanok; ezek során világosan megmutatkoztak a magyar külpolitikai stratégia ambíciói és korlátai, sőt, annak némi defektussal terhelt természetét is.
A "konnektivitás", "nagystratégia" és "gazdasági semlegesség" kifejezések az utóbbi időszakban a politikai diskurzus varázsszavaivá váltak, amelyek mögött a miniszterelnök és környezete ambiciózus céljai rejtőznek, nem kis mértékben meglepve a nemzetközi közvéleményt. A konnektivitás fogalma, amelyet Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója népszerűsített az utóbbi egy-két évben, újra a középpontba került - sőt, a témában egy könyvet is publikált "Huszárvágás" címmel. A konnektivitás lényege egyfajta hálózatelméleti megközelítés, amely azt állítja, hogy a gazdasági és politikai hálózatokban a csomópontok, azaz az államok közötti kapcsolatok mennyisége és minősége határozza meg az egyes államok jelentőségét. Egyszerűen fogalmazva, minél sűrűbb a kapcsolati háló, annál nagyobb a vizsgált állam nemzetközi befolyása. E koncepció kiemeli a globális kapcsolatok dinamikáját és a stratégiai tervezés fontosságát a nemzetközi színtéren.
Az efféle hálózati modellek gyakran túlságosan leegyszerűsítik a bonyolult politikai és gazdasági realitásokat, mintha az országok közötti kapcsolatok csupán fekete-fehér dimenziókban léteznének. Valójában a nemzetközi kapcsolatok hálózata rendkívül dinamikus és folyamatosan változik. Ami ma még előnyös együttműködés, holnap már kockázatokkal teli helyzetbe torkollhat; ezt a jelenséget különösen az ukrajnai háború kitörése és az Oroszországhoz való viszony drámai átalakulása világította meg a legjobban.
A nemzetközi kapcsolatok világa olyan, mint egy hatalmas, összetett szövet, melyet érzelmek, irracionális döntések és hatalmi játszmák szőnek. E dinamikák mélyen gyökereznek a történelemben, és formálják a nemzetek közötti viszonyokat, amelyek sokszor felülírják a racionális logikát. Gondoljunk csak a tűzszüneti javaslatok fogadtatására: ezek nem csupán politikai eszközök, hanem érzelmi és pszichológiai tényezők is formálják a válaszokat. Az országok vezetői gyakran nem csupán a stratégiai hasznot mérlegelik, hanem azt is, hogy a javaslatok hogyan hatnak a nemzeti identitásra, a lakosság hangulatára és a belpolitikai stabilitásra. Az ukrajnai háború kapcsán is megfigyelhető, hogy a tagállami viszonyulások nem csupán a gazdasági vagy katonai érdekek, hanem a történelmi sérelmek, az érzelmi kötelékek és a politikai retorika által is befolyásoltak. Az ilyen összetett interakciók figyelembevételére a hagyományos hálózatelméleti modellek gyakran képtelenek, mivel nem tudják megfelelően kezelni az emberi tényezők bonyolultságát. Ezért a nemzetközi kapcsolatok megértéséhez elengedhetetlen, hogy ne csupán a számok és a stratégiák szintjén vizsgáljuk az eseményeket, hanem belássuk, hogy a történelem és az érzelmek is mélyen beágyazódtak a politikai döntésekbe. Csak így érthetjük meg igazán, hogy miért reagálnak egyes országok úgy, ahogyan azt teszik, és miért alakulnak a konfliktusok és a szövetségek olyan váratlan irányokba.
A tűzszüneti javaslat félresiklása más szempontból is rávilágított arra, hogy a magyar külpolitika bizonyos területeken komoly vakfoltokkal rendelkezik. Az egyik nagy tévedés, hogy az államok és vezetőik racionális döntéseket hoznak: erre utalnak Orbán Viktor és Szijjártó Péter legutóbbi nyilatkozatai is, melyekben csalódottságukat és értetlenségüket fejezik ki annak kapcsán, hogy az érintettek nem akarják elfogadni a tűzszüneti javaslatot, holott az mindkét fél számára előnyös lehetne. A magyar vezetés racionális szempontból, hidegvérűen közelít a kérdéshez, figyelmen kívül hagyva azt a tényezőt, hogy az államok nem feltétlenül racionális döntéseket hoznak nemzetközi színtéren, különösen ha kiélezett, kritikus a helyzet.
Ha a racionális megközelítést alapul vesszük, akkor valóban érthető, hogy a tűzszünet elfogadása lehetőséget biztosítana Ukrajna számára a légzésre: rendezhetnék belső ügyeiket, és javíthatnának logisztikai helyzetükön is. Azonban a tűzszünet az erőteljes nacionalista érzelmű ukrán társadalomban a gyengeség szimbólumává válhat. Zelenszkij eddig következetesen elutasította a kompromisszumos megoldásokat, így egy tűzszünet teljesen ellentmondana eddigi narratívájának, ami veszélyeztetheti politikai hitelességét. A nem racionális döntéshozatal mögött a szükségállapot áll, amely egyszemélyi döntéshozatalt eredményezett: a különböző nézőpontok és lehetőségek helyett mindenki arra kényszerül, hogy Zelenszkij álláspontjához igazodjon, így érdemi párbeszéd szinte lehetetlenné vált.
Végül, de nem utolsósorban, az orbáni külpolitikai stratégia képtelen megragadni a valóság teljes összetettségét, nem csupán a racionalizáló logika hiányosságai miatt, hanem azért is, mert tévesen ítéli meg saját pozícióját a nemzetközi színtéren. Ezt a jelenséget jól tükrözi, hogy a miniszterelnök és szűk környezete folyamatosan úgy lép fel a globális politikai arénában, mintha egy közép- vagy nagyhatalom vezetői lennének, holott a nemzetközi kapcsolatok elemzése alapján Magyarország valójában egy kisállamként van nyilvántartva.
Bár történelmünk során voltak olyan korszakok, amikor regionális vagy középhatalmi szerepet játszottunk, a mai helyzetünket szem előtt tartva meglehetősen furcsa hallani, hogy országunk vezetői időről időre a nagystratégia és a gazdasági semlegesség fogalmáról beszélnek. A nagystratégia tipikusan a nagyhatalmak és szuperhatalmak privilégiuma, mivel e koncepció a globális mozgástér és befolyás kérdéséhez kapcsolódik. A nagystratégia lényege az erőforrások és eszközök tudatos koordinálása a nemzetközi rend formálása vagy megőrzése érdekében, így valójában egyfajta eszköz a globális dominancia elérésére törekvő államok számára.
Természetesen a "Merjünk nagyok lenni" elvét a külpolitikai stratégiánkban is értelmezhetjük egyfajta iránytűként. Valóban, a megfelelő kombinációja a szerencsének és a jól megtervezett stratégiának lehetőséget ad arra, hogy egy kisállam is komoly regionális befolyásra tegyen szert. Noha a kisállamok erőforrásai természeténél fogva korlátozottak, ügyes diplomáciai lépések, gazdasági specializáció és szoros nemzetközi kapcsolatok révén jelentős hatást gyakorolhatnak a globális színtéren. Magyarország esetében azonban elengedhetetlenek a mélyreható strukturális reformok, különösen a gazdaság és az oktatás területén. Jelenlegi helyzetünkből való előrelépéshez a hazai kis- és középvállalkozások fejlesztése, a korrupció csökkentése és az innováció ösztönzése kiemelten fontos. Ezek a tényezők alapvetően befolyásolják gazdasági versenyképességünket. A konnektivitás, a nagystratégia, valamint a gazdasági semlegesség kifejezések önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy az országot felemeljék; a valódi előrelépéshez konkrét és átfogó intézkedésekre van szükség.
A szerző politikai tanácsadóként tevékenykedik, szakmai tudását és tapasztalatait felhasználva segíti a döntéshozókat a komplex politikai helyzetekben.
