Stark Tamás: Ukrajna már három éve küzd azon értékekért, amelyeket az Orbán-kormány felelőtlenül eldob.
"Minden ember életében ott rejlik a háború árnya, hiszen mindannyiunknak van rokona, közeli ismerőse, aki a fronton harcol. A fájdalom mindenkit érint: gyászolunk családtagokat, barátokat, munkatársakat vagy tanítványokat." E szavakkal köszöntötte a résztvevőket Stark Tamás történész, a decemberi magyar-ukrán történészkonferencia főszervezője, amely a háború kirobbanásának harmadik évfordulója alkalmából került megrendezésre Ukrajnában.
Amikor átlépjük a magyar-ukrán határt, még semmi sem utal arra, hogy a szomszédos országban a második világháború utáni korszak legnagyobb háborúja zajlik. Az első ukrán településen, Csapon a vasútállomás belső terében azért feltűnnek a Trump-kormányzat által most felfüggesztett "USAID" feliratú, vagyis az amerikai segítségnyújtást hirdető plakátok, valamint az óvóhelyet jelölő feliratok.
A frontvonal mögötti ukrán városok élete a háború kirobbanásának harmadik évéhez közeledve hétköznapinak tűnik. Rengeteg az autó, nagy a forgalom, különösen csúcsidőben, reggel és délután. Az ukrán autópark egyébként nem rossz, bár még bőven látni a szovjet korból megmaradt Zsigulit, Moszkvicsot.
A nagyobb városok belvárosában szinte árad a tömeg, a kávéházak és éttermek tele vannak élettel. A boltok kínálata nem sokkal marad el a hazaitól, viszont az árak lényegesen kedvezőbbek. Persze, a bérszínvonal is alacsonyabb, ami az alacsonyabb költségvetésű életformát segíti. A háború ellenére a bérek és nyugdíjak kifizetése stabilnak mondható, az infláció pedig nem éri el a kiugró szintet, különösen a magyar viszonyokhoz képest. A hadműveleti zónáktól távoli városokban, ahol ritkán érik légicsapások a lakosságot, az első látogatás során semmi sem árulkodik a háború valóságáról.
Idővel azonban szembetűnővé válik, hogy a járókelők között meglepően sokan viselnek egyenruhát. Fiatal párok, kéz a kézben, sétálnak az utcán, és az egyik fél katonaruháját büszkén hordja. Családok is elhaladnak, ahol az apa éppen a szabadságát töltő katona, akit a hazáért viselt uniformis még mindig különleges fényben tüntet fel.
A plakátok nem mindig magukra vonják a figyelmet, de a háborúra utaló üzenetek ott rejtőznek közöttük. Egyikükön egy katona látható, aki egy tengerparti tájat idéző vidéken pihen egy kényelmes kempingfotelben. A kezében táblagép, és úgy tűnik, mintha napszemüveget viselne. A kép első ránézésre a nyaralás idillikus pillanatait sugallja, ám valójában egy drónkezelő tevékenységét reprezentálja, figyelmeztetve a nézőt a háború modern aspektusaira. Más plakátok már nyíltan a harcra utalnak: fegyverzetbe öltözött katonák hirdetik a "Védjük meg együtt Ukrajnát!" üzenetet, hangsúlyozva a védelem fontosságát. A háború brutalitására a városok főterein elhelyezett, nagy méretű áldozati fényképek figyelmeztetnek; az emberek megállnak a képek előtt, sokan tisztelegnek az eltávozott katonák emlékének, a veszteségek súlyát érezve a levegőben.
A háborús helyzet nyomait sok helyen fellelhetjük, hiszen az ukrán zászlók már nem csupán középületek homlokzatán, hanem számos magánház falán is büszkén lobognak. A nemzeti színek egyre inkább a hősi temetőkben is megjelennek, ahol a sírok mellett álló zászlók a bátorság és az áldozatvállalás emlékét idézik fel. A háború valósága azonban nem csupán a látványos plakátokban, az elveszett életet idéző fényképekben, vagy a hősi temetők szomorú csendjében rejlik; a légitámadásokra figyelmeztető szirénák hangja is mindennapi emlékeztetőként szolgál az emberek számára.
A háború valójában mindenhol ott van, mindent áthat.
A helyzet egyre inkább a mindennapok részévé vált, az emberek láthatóan alkalmazkodtak a riadókhoz, a drónok zúgásához és a rakéták fenyegetéséhez. Ismerőseim mesélték, hogy még az óvodások is megtanulták, hogy a játék és az ismeretek egy része az óvóhely biztonságos falai között zajlik. A feszültség és a szorongás azonban mindvégig ott lebeg a levegőben; ez senki elől nem titkolható. A beszélgetések során gyakran előkerülnek a pszichés traumák, a leszerelt katonák sorsa, akik az évek során összetörtek, és az orosz fogságot megjárt családtagok szenvedései is. Szörnyű képeket festenek a fogolycserék során hazaérkezőkről, akik lesoványodva, törött bordákkal érkeznek vissza, a háború emlékeivel a lelkükben.
Mindenkinek van valaki a közelében, akit a háború sújt. Mindenki hordoz a szívében egy fájdalmas emléket - legyen az egy szeretett rokon, egy kedves barát, egy kolléga vagy éppen egy inspiráló tanítvány. Az ilyen veszteségek mindannyiunkat mélyen érintenek.
Egy Lvivben élő egyetemi oktató szívszorító élményt osztott meg, miszerint augusztusban három barátja látogatta meg, hogy búcsút vegyenek tőle, mivel a frontra készültek. Ma már sajnos ketten közülük az ungvári temető csendjében pihennek.
