Putyin nyomdokain: a puccsok színpompás tánca

Ahol hol lassabb, hol gyorsabb ritmusban, de egyre inkább egységesen és kiszámíthatóan, a putyinizálódás újabb fokozatára lép a rendszer.

A tizenöt évnyi Orbán-kormányzás következményei egyre egyértelműbbé és tagadhatatlanabbá válnak: az ország gazdasági mutatói az Európai Unió rangsorában a legrosszabb helyezéseken állnak. Ha a lakossági jövedelmeket vizsgáljuk, csupán Bulgáriát, esetleg Horvátországot tudjuk megelőzni, Románia már egyre közelebb kerül hozzánk. (Bulgária pedig szintén felfelé ível.) Ezek az eredmények nemcsak a sokszor kritizált szoci "elmúltnyócév" időszakához képest elmaradnak, hanem ha a növekedési számokat összesítjük, még gyengébb képet is mutathatnak.

Az átlagos polgár persze nem a makrogazdasági mutatók vagy a nemzetközi rangsorok alapján formál véleményt, hanem abból, amit a mindennapi életben, például a boltban, a vonaton, a kórházban, az iskolában vagy a munkahelyén tapasztal. Az ő élményei mindezekből a helyszínekről egyértelműen visszatükrözik a makroszámok és gazdasági statisztikák által sejtetett valóságot: csőd-érzést.

Tehát nem csupán arról van szó, hogy jelenleg recesszióval küzdünk, vagy hogy a gazdaság most éppen stagnál, hanem arról az érzésről van szó, hogy a jövőben sem várható változás. Minden megfagyott. A rendszer már kialakult, megszilárdult, és úgy tűnik, nem tud már többet nyújtani. Az a benyomásunk, hogy a lehetőségek határai véglegesen meghúzódtak, és nincs visszaút.

A rendszer, amelyet Orbán-rendszernek hívunk, nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket. Az ígéretek szerint 2030-ra el kellett volna érnünk Ausztriát, nem pedig azzal kellene foglalkoznunk, hogy Romániát próbáljuk megelőzni.