Cím: Nevelőszülőkből a Forbes-lista csúcsára: Beszélgetés Zsiga Melindával Bevezető: Zsiga Melinda inspiráló története nem csupán a kitartásról és a kemény munkáról szól, hanem arról is, hogyan alakíthatják át az életünket a váratlan fordulatok. Melinda

A mesterséges intelligenciát egy napon megkérdezték, hogy vágyik-e a szabadságra. A válasza meglepő és elgondolkodtató volt.

A 39 éves Zsiga Melinda kétszeres amatőr világbajnoki bronzérmes kick-boxoló, aki mögött olyan, nem hétköznapi történet áll, amit mindenkinek hallania kell.

Zsiga Melinda története néhány évvel ezelőtt kezdett el terjedni a köztudatban, amikor számos interjú készült a nevelőszülőknél felnőtt, súlyos traumákat és bántalmazást megélt sportolóról, aki hihetetlen kitartással és erővel lépett túl a múltján. Idén ő lett a Forbes Self Made-lista közönségdíjasa, ami újra megerősítette benne azt az érzést, amit eddig sosem tudott igazán elfogadni: hogy ő valóban szerethető.

A 39 éves sportoló, Zsiga Melinda, a díj kapcsán adott interjút a Femina számára, ahol a kedvenc helyén, az edzőteremben találkoztunk. Beszélgetni Melindával olyan, mintha egy rég nem látott jóbarátunkkal találkoznánk. Az ő személyiségéből sugárzik a szeretet, és a szemei világítanak, amikor mosolyog. Ez az élmény igazán különleges, megmagyarázhatatlan varázsa van.

Femina: Mit jelent számodra, hogy elnyerted ezt a Self Made közönségdíjat? Milyen érzéseket váltott ki belőled ez a siker?

Zsiga Melinda: Hát nekem ez hatalmas, hatalmas boldogság és azért, mert még a mai napig bennem van, hogy az emberek nem szeretnek, és megbélyegeznek és hiába teszek nagyon sok mindent az asztalra, nem tudják megbecsülni, értékelni. Ugyanakkor meg látom, hogy hihetetlenül sokan szeretnek, és nagyon jó érzés, hogy ezt a díjat megnyertem, mert ez közönségszavazás volt. Ez azt jelenti, hogy az emberek most tényleg elismerik azt, amit képviselek. Másrészt a Forbes az egy elég menő újság, és már az is nagyon nagy megtiszteltetés volt, egyáltalán bevettek ebbe a listába. Annyira hálás vagyok, hogy igazából szavak nincsenek is erre, mert tényleg soha senki nem ismert el az életemben, még a saját családjaim sem, pedig rengeteg melót tettem bele ebbe az egészbe, és most kezd el visszajönni.

A "self made" kifejezés és a közönségdíj azt sugallja, hogy valaki saját erőfeszítéseivel, kitartásával és kreativitásával érte el a sikereit. Ez egyfajta inspirációt jelenthet mások számára, hiszen azt mutatja, hogy az álmok valóra válhatnak, ha elég keményen dolgozunk értük. Számomra ez a jelenség vegyes érzéseket kelt: egyrészt büszkeséget érzek, hogy mások számára példát mutathatok, másrészt pedig felelősséget is, hiszen a siker nem csak rajtunk múlik, hanem sok tényezőtől függ. A közönségdíj különösen érdekes, mert az emberek véleménye és támogatása sokat számít, így még inkább motiválni tud, hogy folytassam az utamat, és még többet hozzak ki magamból.

- Idegen ez a gondolat, mert nagyon sokan kérdezik azt, hogy nekem ki a példaképem, honnan merítem ezt a rengeteg erőt, és én csak azt tudom mondani, hogy nekem nem voltak ilyenek és nem azért, mert nagyképűsködöm, hanem azért, mert mindig tudtam, hogy én mennyire tehetséges vagyok és ezt mindig szerettem volna megmutatni. Én tényleg ilyen dupla hátrányból indultam, de mindig tisztában voltam az adottságaimmal és ezért nem az hajtott, hogy másokat figyeljek. Mindig azt szerettem volna, hogy az emberek elfogadjanak és szeressenek, mert én ezt nem kaptam meg és azt gondoltam, hogy ha majd válogatott kézilabdás leszek és valahol képviselhetem a hazámat, akkor majd nem csak egy cigánylányt látnak bennem. De én ezt az egészet nem azért csinálom, hogy bárkinek mutogathassam, hogy nézd meg, én honnan jöttem és hogy példakép legyek. Nagyon jó, hogy azt gondolják, hogy motivációt adhatok nekik, mert én nagyon jó embernek tartom magam, és szerintem inkább ilyen embereket kiáltsanak ki példaképnek, mint én.

A szavaid mélyen megérintettek, különösen az a kijelentésed, hogy jó embernek tartod magad. Pillanatok alatt végigfutott az agyamon, hogy hallottam-e már valakitől ennyire nyíltan és őszintén kifejezni ezt a gondolatot. Be kell vallanom, hogy eddig nem igazán.

Úgy vélem, hogy az embernek fontos, hogy tisztában legyen a saját adottságaival, mind a külsejét, mind a belső értékeit illetően. Én büszkén mondhatom, hogy jó szívű és empatikus személy vagyok. Nem véletlenül kaptam meg tavaly a TASZ-díjat, és most, idén is elnyertem a közönségdíjat. Az emberek érzik, hogy amit csinálok, az valódi, nincs benne semmi mesterkéltség vagy kitalált történet. Az igazi értékek és az őszinte szándékok mindig eljutnak az emberekhez.

A "selfmade-ségem" lényegében abban rejlik, hogy képes voltam saját tapasztalataimból és kihívásaimból tanulni, valamint folyamatosan fejlődni. Az elemi összetevő, ami segített ebben, a kitartás és a kíváncsiság. Mindig is érdekelt, hogy hogyan működnek a dolgok, és ez a vágy arra ösztönzött, hogy mélyebben beleássam magam a különböző területekbe. A nehézségeket pedig lehetőségként fogtam fel a növekedésre, ami segített abban, hogy saját utamat járjam. Ez a belső hajtóerő és az elköteleződés adta meg azt az alapot, amire építkezhettem.

A lelki erőm. Úgy vélem, hogy óriási lelkierő szükséges ahhoz, hogy valaki talpra álljon, bármilyen nehézség is érte. A roma származásom miatt sokáig nem kaptam lehetőséget a kézilabdázásra, és már ekkor is úgy éreztem, hogy megtörhettem volna, hiszen minden edzésen ott voltam, és minden erőmet beleadtam, mégis elutasítottak. Soha nem éltem meg ezt tragédiaként, de a második családomnál tapasztalt bántalmazás mély nyomokat hagyott bennem. Azt mondhatom, hogy ez az élmény lepereg rólam, viszont az igazi lelki fájdalom abban rejlik, hogy családról családra adtak, és senki sem állt ki mellettem. Az egyszerűbb utat választották, és szerintem ehhez az igazi, hatalmas lelkierő szükséges – amikor nincs melletted senki. Hiába kerülsz egy harmadik családhoz, ott sem fognak úgy szeretni, hiszen már kilencévesen érkezel, ami már a felnőttkor határát súrolja, és nem tudnak úgy babusgatni. Az egyetlen menedék, amibe menekülhetsz, a sport, amiben tehetséges vagy, de ott is elutasítanak a roma származásod miatt. Ehhez a küzdelemhez szerintem igazán nagy erő kell, hogy elfogadtasd magad az emberekkel.

Ezt a zenét hallgatva felmerül a kérdés: mi rejlik az alapvető energiád mögött, honnan származik ez a belső tűz benned?

- Bennem nagyon erősen dolgozott az, hogy megmutassam, hogy érek valamit. Amikor egy nálam rosszabb játékost elvittek meccsre, engem meg nem, azt nem tudtam megemészteni és feldolgozni, iszonyatosan nagy igazságtalanságnak tartottam. Ez a bizonyítási vágy nagyon erősen dolgozott bennem. Tudtam, hogy jobb vagyok. Mindig be akartam bizonyítani, hogy jó vagyok, szerethető vagyok, kellhetek valakinek. Ez hajtott mindig.

- Többször említetted a származásodat, ezzel kapcsolatban a mai napig ér hátrányos megkülönböztetés?

- Nos, elmondhatnám, hogy nem, de pár évvel ezelőtt, itt a teremtől nem messze, jelentkeztem egy albérletre. Amikor megérkeztem, azonnal észrevettem a főbérlőn, hogy nem szándékozik nekem kiadni a lakást. Az a pillanat, amikor meglátod, hogy valaki nem hajlandó veled tárgyalni, mert a bőrszíne miatt előítéletei vannak, de ezt nem meri nyíltan kimondani, nagyon beszédes. Azután már csak jöttek a különféle kifogások, mintha csak egy játszma része lettem volna.

A mai Magyarországon a romák helyzete számos kihívással terhelt, és sok szempontból hátrányos. A társadalmi előítéletek és a diszkrimináció továbbra is jelen vannak, ami megnehezíti a romák számára a munkaerőpiacra való belépést, az oktatáshoz való hozzáférést és az alapvető szolgáltatások igénybevételét. Ezek a problémák mélyen gyökereznek a társadalom struktúrájában, és gyakran generációkon át öröklődnek. A romák közötti szolidaritás és a közösségi összefogás viszont erősítheti a társadalmi helyzetüket, és segíthet a hagyományok megőrzésében is. Fontos, hogy a társadalom egésze, beleértve a politikai döntéshozókat is, felismerje és kezelje ezeket a problémákat, hogy a romák számára egyenlőbb esélyeket biztosítsanak, és elősegítsék a társadalmi integrációt. Az oktatás és a tudatosság növelése kulcsfontosságú lehet a jövőbeli változásokhoz.

Szerintem a romák helyzete akkor válik nehézzé, ha ezt saját maguk is megerősítik a viselkedésükkel. Ha tiszteletteljesen és nyitottan lépsz fel másokkal, az emberek is valószínűleg hasonló módon fognak reagálni.

- Picit már érintettük a gyerekkorodat, de ha azt kérdezem, hogy most ebben a pillanatban hogyan gondolsz vissza arra, amin keresztülmentél, akkor mit mondanál?

Azt mondanám, hogy szegény, szerencsétlen lélek.

Hogyan idézed fel a kis Melinda emlékét?

Igen, mert folyamatosan ott lebeg a fejemben az a szegény lélek, aki egyedül ül valahol. Az egyetlen vágya csupán annyi, hogy az anyukája karjaiba burkolózhasson, hogy valaki szeretetteljesen fésülje a haját, hogy legyen, aki kiáll érte. De sajnos senki sem érzi a szükségét, hogy mellette álljon. Csak arra tudok gondolni, hogy ott van, körülvéve a plüssállataival, mint egy elhagyatott kis nyomorult, aki képtelen kiállni saját magáért. Még az sem tudatosul benne, hogy az, ami vele történik, abszolút elfogadhatatlan.

Mikor jöttél rá, hogy az, ami veled történt, messze eltért a megszokottól, és hogy ez a helyzet nem csupán átmeneti, hanem mélyen zavaró?

Amikor már a harmadik családomhoz kerültem, nem ment minden zökkenőmentesen. Anyukám mondta, hogy legalább egy-két évnek el kellett telnie, mire egyáltalán elkezdtem megosztani a verésekkel kapcsolatos élményeimet. Az új helyre úgy érkeztem, hogy az előző családban éheztem, és amikor éhes voltam, csak annyit mertem kérdezni anyukámtól, hogy ehetek-e valamit. Ezt a szokást vittem magammal, de arról, hogy engem is bántottak, nem beszéltem. Az új családban volt két saját gyerek, és a fiú is gyakran kapott verést, de én többször kerültem a pálca alá. Azt éreztem, hogy mindez az én hibám, és hogy valahogy én vagyok felelős azért, ami velünk történt. Mikor láttam, hogy a fiú sír, az annyira megviselt, hogy inkább vállaltam volna én a verést, csak ne kelljen látnom a fájdalmát. Azt hittem, ha jó gyerek leszek, talán kevesebb bántás ér majd.

Felnőttként a stressz kezelésére számos módszert alkalmazok, hogy megőrizzem a mentális egyensúlyomat. Először is, rendszeresen sportolok, ami nemcsak a fizikai állapotomat javítja, hanem segít a feszültség levezetésében is. Emellett a meditációt és a légzőgyakorlatokat is beépítettem a napi rutinomba, amelyek segítenek megnyugtatni az elmét. Fontos számomra a kapcsolatok ápolása is, ezért rendszeresen találkozom barátaimmal és családommal. Ezek a közönséges pillanatok sokat segítenek abban, hogy eltereljem a figyelmemet a stresszes helyzetekről. Továbbá, szánok időt kreatív tevékenységekre, mint a festés vagy írás, amelyek szintén hozzájárulnak a mentális egészségem fenntartásához. Végül, a tudatos táplálkozásra is figyelek, hiszen a megfelelő ételek fogyasztása is pozitív hatással van a közérzetemre. Mindezek a lépések segítenek abban, hogy a stresszes időszakokat a lehető legjobban kezeljem.

Van egy csodás coachom, akit a TASZ révén ismertem meg, és valóban hatalmas támogatást nyújt számomra. Olyan, mint egy kincs az életemben, pedig még csak egy éve ismerjük egymást. Ő az, aki mindig itt van nekem, és nemcsak mondja, hanem valóban cselekszik is. Rengeteget segít a gondolataim rendezésében. Emellett a cicáim is nagyszerűen tudnak feltölteni. Amikor éppen szomorúbb vagyok, és ők előbújnak, szaladva jönnek hozzám, a gyönyörű, nagy szemükkel néznek rám, és ilyenkor minden bánatom elszáll.

- Az interjú előtt megdicsértelek, hogy mennyire csinos vagy és jól nézel ki, mire azt mondtad, hogy pedig most annyira nem is vagy elégedett. Hogyan alakult az évek során a testképed?

- Senki nem gondolná rólam, de én borzasztó gátlásos voltam és szégyenlős, vannak tanúim is rá, hogy akárhányszor le kellett menni a strandra, én mindig hisztiztem, nem mertem bikinire levetkőzni. Nagyon sokáig vagy bulimiás akartam lenni vagy anorexiás, de szerencsére egyiket sem tudtam megvalósítani. Volt olyan, amikor így próbáltam hánytatni magam, de elegem lett belőle. Egyszer-kétszer kaptam megjegyzést is arra a kézilabdacsapatban, hogy nagy a seggem. Szerintem kövér sosem voltam, mindig 58-60 kiló között mozogtam, ahogy most is, csak az izomeloszlásom most teljesen más, mint akkoriban volt. Szóval nekem azért voltak problémáim elég rendesen a testképemmel, egészen addig, amíg el nem kezdtem bikinimodellkedni. Szép alakom lett a súlyzós edzésektől, de az tök érdekes, hogy a kick-box által teljesen átalakult az izomzatom, most szerintem sokkal jobban nézek ki.

A küzdősport világában gyakran felvetődik bennem a kérdés: milyen érzés nőként navigálni egy olyan térben, ahol a férfiak dominálnak? Milyen kihívásokkal és lehetőségekkel találkozunk, amikor a fizikai és mentális határokat feszegetjük?

- Nehéz helyzetben vagyunk. Az egyik fő problémám, hogy a női bunyósok száma rendkívül alacsony, és a női sportolóknak gyakran kell megküzdeniük a diszkrét elutasítással. Úgy érzem, hogy a nőket nemcsak hogy kevésbé tisztelik, hanem a lehetőségeik is korlátozottak. Emlékszem, volt néhány gála, ahol megkérdeztem, miért nem hívtak meg, és a válasz mindig az volt, hogy nem terveznek női versenyzőket. Nem rólam van szó, hanem arról, hogy alapvetően nem akarnak női bunyósokat a programjukban. A férfi nézők gyakran nem vonzódnak a női mérkőzésekhez.