Lomtalanítás: Budapest szívének egy kis szeletét temeti el a takarékos Mol.

Ezt a levelet egy budapesti férfi, akit Árpádnak hívnak, írta 1957. július 31-én. A szívhez szóló üzenet célpontja egy Balatonfüreden élő ismerős, akit szeretetteljesen "kis drága Kucorjának" nevezett. Azonban a géppel írt sorokból később felsejlik, hogy az igazi neve Éva volt.

Képzeld el, hogy mindössze két évvel azután, hogy Chuck Berry, akit sokan a rock and roll atyjaként tisztelnek, rögzítette első slágerét, a Maybellene-t, egy lengyel zenekar, amely egy jazz-zenekarnak álcázta magát, fergeteges rock and roll koncertet adott Budapesten. Ez az esemény valószínűleg a feledés homályába merült volna, ha Gergő kollégám tavaly a lomtalanítás során nem bukkant volna rá egy kétoldalas, írógéppel készült levélre.

A lomtalanítás megszüntetése leginkább azért szomorú, mert ezzel megszakadhat Budapest igen kevés élő kulturális hagyományainak egyike, ráadásul egy lusta és profithajhász multicég kényelmessége miatt. Mert a lomizás akkor is alapvető - de a jelek szerint sajnos nem elvehetetlen - alkotóeleme Budapestnek, ha a kezdetektől fogva tényleg sokan utálják.

Bár a lomtalanítási kötelezettséget Magyarországon már az 1930-as évek elejétől bevezették törvények és helyi szabályozások formájában, ez sokáig csupán a padlások és néha a pincék évenkénti kötelező kitakarítását jelentette, jellemzően tűzvédelmi szempontok miatt. A mai értelemben vett, központosított és ingyenes lomtalanítás intézménye viszont egy olyan örökség, amelyet a kommunista időszakból származik. Különböző források szerint az első ilyen akciót Budapesten 1967-ben vagy 1969-ben szervezték meg, és ez a kezdeményezés azóta is népszerű és hasznos módja a felesleges holmik eltüntetésének.