Lomborg: Európa zöld ideológiája gazdasági öngyilkossághoz vezethet.
Üdvözöljük az "On the Other Hand" rovatban, ahol a Portfolio vélemények világába nyerhet betekintést. Az itt található írások a szerzők egyéni nézőpontját tükrözik, és nem feltétlenül képviselik a Portfolio szerkesztőségének hivatalos álláspontját. Amennyiben szeretné megosztani gondolatait a témával kapcsolatban, ne habozzon, küldje el cikkét a [email protected] e-mail címre. A korábban megjelent írásokat itt találja.
Bár Európa tudja, hogy fel kell lendítenie a gyenge növekedési adatokat produkáló gazdaságát, következetesen a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére és az egyre dráguló energiára fókuszál, mégpedig gyakran a kevésbé megbízható szél- és napenergia révén.
Ez a keresztesháború szellemiségét idéző klímapolitika valójában az önrombolás mesterfokú megnyilvánulásának számít, hiszen olyan gazdaságromboló intézkedésekhez köti magát, amelyek mögött erkölcsi felsőbbrendűség hirdetése áll.
Az Európai Unió 2024-ben lenyűgöző, 381 milliárd dolláros összeget fektetett napelemekbe, szélturbinákba, elektromos autókba és hasonló fenntartható technológiákba. Ez az összeg meghaladja a teljes védelmi kiadásaikat, ami figyelemre méltó eltérés. Ennek következményeként azonban az áramszámlák meredeken emelkedtek: tavaly a villamosenergia ára az EU-ban kétszer annyiba került, mint az Egyesült Államokban, és több mint háromszorosára nőtt a kínai árakhoz képest.
A szigorú szakpolitikai intézkedések következtében az energiaintenzív iparágak kénytelenek elhagyni az Európai Uniót, és olcsóbb, de környezetszennyezőbb termelési helyszínekre költöznek. Így például nem ritka, hogy az elektromos autók akkumulátorait Kínában, szén alapú energiaforrások felhasználásával gyártják. Az EU ugyan próbálja elkerülni ezt a helyzetet irreális szén-dioxid-kibocsátási határértékek bevezetésével, ám valószínűbb, hogy a kereskedelmi kapcsolatok megszakadása még magasabb árakat idéz elő az unió területén.
A világ többi része viszont le fogja hagyni az EU-t, főként a fosszilis energiahordozók és a növekedés által hajtva. Egykor Európa fő szén-dioxid-kibocsátónak számított, ma már azonban nem játszik központi szerepet a klímasztoriban. A jelenlegi és jövőbeli emisszió hatalmas része Kínából, Indiából, Afrikából, Brazíliából, Indonéziából és számos más, a szegénységből kilábaló országból származik majd. Egy nemrégiben készült tanulmány szerint a jelenlegi klímapolitika mellett az EU és az Egyesült Királyság ebben az évszázadban az összes kibocsátás alig több mint 4%-át fogja kitenni, ami közel áll az USA 4,9%-os arányához.
A fejlődő országoknak megfizethető, megbízható energiára van szükségük.
Kína, India és Afrika nem fognak behódolni az európai zöld ideológiának. Olyan tempóban húznak fel szén- és gázerőműveket, mintha a jövő nem is létezne.
A szegényebb országok nem Európát követik, és nem akarják azt, hogy egekbe szökjenek az áramárak, mint Németországban, vagy áramkimaradások következzenek be a zöld energiapolitika miatt, mint Spanyolországban.
Bár sokan igyekeznek Kínát zöld országként bemutatni, a valóság ennél árnyaltabb. Az energiaszükségletének fedezése során nem csupán nap- és szélenergiára támaszkodik, hanem jelentős mértékben relies on szénre, olajra és földgázra is. A Nemzetközi Energiaügynökség adatai szerint 1971-ben Kína energiaszükségletének 40%-át megújuló energiaforrásokból biztosította, azonban ez az arány 2023-ra mindössze 10%-ra csökkent. Ezen kívül a fejlődő világ más részei, mint például India és Afrika, szintén követik ezt a példát, ami aggasztó tendenciát mutat a globális fenntarthatóság szempontjából.
Ráadásul az EU szakpolitikájának szinte semennyi hatása lesz az éghajlatra. Futtassuk le az ENSZ klímamodelljében a 2040-re megcélzott 90%-os emissziócsökkentést és a 2050-re vállalt nettó zéró kibocsátást, és hasonlítsuk össze azok hőmérsékleti eredményeit a jelenlegi politikával. Miután az EU a globális szén-dioxid-kibocsátás szempontjából nem sokat számít, és mivel már eddig is jelentősen csökkentette az emissziót, a 21. században csak 3%-kal fogja csökkenteni a globális kibocsátásokat. A jelenlegi politika és a 2050-re vonatkozó nettó zéró emissziós politika okozta hőmérséklet közötti különbség 2050-ben pedig jelentéktelen 0,01 Celsius fok lesz, és még 2100-ra is csak 0,04 Celsius fok mutatható ki.
Sőt, modellek azt mutatják, hogy az évszázad közepére az EU számára a költségek évi több mint 3 ezer milliárd dollárra nőhetnek, amely nagyobb összeg, mint az összes jelenlegi közkiadás az EU-ban.
Egy ilyen mértékű, de alacsony hatásfokú szakpolitikai megközelítést nyilvánvalóan nem fog követni a világ többi része, így még a legszigorúbb klímavédelmi intézkedések is lényegében eredménytelenek maradnak.
A folyamatosan növekvő költségek tükrében a klímavédelmi politika és a mögötte álló politikai szereplők valószínűleg nem nyerik el a választók hosszú távú támogatását az Európai Unióban. Ezért a jelenlegi klímapolitikai irányvonal nem csupán képtelen lesz megfékezni a globális hőmérséklet-emelkedést, hanem valószínűleg jelentős visszalépéseket is idéz elő. Eközben a fejlődő országok továbbra is jogosan törekednek gazdasági fejlődésükre, ami elkerülhetetlenül hozzájárul az emissziók növekedéséhez.
A nettó zéró kibocsátás elérésének célja iránti megszállottság elvakítja az EU-t az okosabb megoldások irányába.
Nem a megbízhatatlan megújuló energiaforrások és elektromos autók támogatására fordított ezer milliárdos összegekkel lehet megoldani az éghajlat problémáját. Sokkal okosabb, ésszerűbb megközelítés lenne az innováció, a zöld energiával kapcsolatos kutatás-fejlesztés finanszírozása, kiterjedve a fejlett nukleáris energiára, a szén-dioxid-leválasztásra és a következő generációs megújuló energiaforrásokra, amelyek olcsóbbak, mint a jelenlegi fosszilis energiahordozók, és akkor is elérhetők, amikor a szél nem fúj vagy a nap nem süt. Ez minden országnak segítene abban, hogy végül alacsonyabb költségek mellett álljon át a zöld energiára, ahelyett, hogy csak az elképesztően drága erényfitogtatást folytatnánk.
Az európai célkitűzés, amely az emisszió 90%-os csökkentésére irányul, nem hoz érdemi változást.
Valójában ez egy gazdasági öngyilkosság, amely ökológiai erényeket hirdetve próbálja álcázni magát.
Bjorn Lomborg egy neves dán statisztikus és közpolitikai elemző, aki világszerte ismertté vált a globális problémák pragmatikus megközelítése miatt. Számos könyvében és tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy a környezeti és társadalmi kihívások kezeléséhez hatékony és megalapozott döntések szükségesek. Lomborg gyakran hangsúlyozza a költséghatékonyság fontosságát, és arra ösztönzi a politikai vezetőket, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat a legnagyobb hatású megoldásokra összpontosítsák. Munkái gyakran provokatív vitákat generálnak, mivel ellentmond a mainstream nézeteknek, de célja, hogy a tudományos adatokra alapozva alakítson ki egy ésszerűbb diskurzust a fenntarthatóságról és a fejlődésről.
A Copenhagen Consensus Center elnökeként, mely egy neves think tank, több száz közgazdászt – köztük hét Nobel-díjas szakembert – tömörít, olyan globális problémákra keres megoldásokat, mint a betegségek leküzdése, az éhezés felszámolása, az oktatás fejlesztése és a klímaváltozás hatásainak mérséklése. E tevékenysége során szorosan együttműködik az ENSZ fenntartható fejlődési céljainak megvalósításáért dolgozó szakemberekkel. Emellett a Stanford Egyetem Hoover Intézetének vendégkutatójaként is tevékenykedik. Elemzéseiben és publicisztikáiban gyakran foglalkozik a klímaváltozás elleni harccal, valamint a globális fenntarthatósági célok elérésével kapcsolatos kihívásokkal és lehetőségekkel.
