A Közép-Európára rátelepedett EU csillámpora már csak emlék, mintha a régmúlt fényét veszítette volna el.
Érdekes módon az Európai Unió nemcsak intézményes keretek között, hanem pénzügyi forrásokkal is támogatja az Orbán-féle, valamint hasonló EU-ellenes populisták brüsszelkritikáját.
Régóta nem tapasztaltunk olyan intenzív politikai feszültséget Közép-Európában, mint amilyennel most szembesülünk. Bár a balkáni háborúk árnyéka még mindig ott lebeg, az elmúlt másfél évtized viszonylag nyugodtnak tűnt. Jelenleg azonban Magyarország körüli szomszédos országokban mindennaposak a politikai zűrzavarok. Romániában a tavalyi választási év nem csupán azért volt emlékezetes, mert minden egyes választást egy időben tartottak, hanem mert az elnökválasztás eredményei váratlanul megdőltek: a korábban népszerű Calin Georgescu, aki az első fordulót megnyerte, végül kizárásra került a megismételt választásból. Szlovákiában a kormánykoalíció tagjai folyamatosan egymásnak feszülnek, miközben az emberek rendszeresen tüntetnek Fico oroszbarát politikája ellen. Szerbiában pedig november óta tömegtüntetések zajlanak Aleksandar Vucic ellen, miközben a Balkánon kölcsönösen feszültséget gerjesztő katonai szövetségek alakulnak. Lengyelország, amely jelenleg az EU soros elnöki tisztségét tölti be, szintén feszített politikai helyzetben van, hiszen az EU-ellenes, Fideszhez közel álló PiS párt rövid időre a legnépszerűbb politikai erővé vált az ellenzékben. Nálunk pedig, egy évvel a parlamenti választások előtt, a közbeszédet a zebrázás, poloskázás, kullancsozás és a napi szintű hazaárulózás határozza meg, ami csak tovább fokozza a feszültséget a politikai porondon.
A közép-európai EU tagállamok belső feszültségeinek közös eleme lett az Európai Unióhoz való viszonyulás kérdése. A térség rendszerváltási időszaka utáni körülbelül harminc évben a régió országainak döntő többségében pártokon átívelő, nagypolitikai konszenzus alakult ki a külpolitikai orientációról. Egy-egy szélsőséges ideológiát magáénak valló, mainstreammé sosem váló kisebb párt kivételévelEz viszont a múlté, az EU-ról és az USÁ-ról is lekopott a csillámpor, az eddig biztosnak tűnő közép-európai külpolitikai irányok már nem olyan határozottak és egységesek, mint korábban.
A (kül)politikai preferenciák változása az idő múlásával és a világ változásával párhuzamosan teljesen természetes folyamat, ez most sincs másként, bár az ukrán háborúhoz való viszonyulás, és annak a (lehető legszélesebb értelemben vett) közép-európai biztonságra, egyben a mindennapi életünkre gyakorolt hatása ezt a folyamatot valószínűleg felgyorsítja. A sokáig regionális szinten közösnek tekintett konszenzus mindkét pillére, a transzatlanti szövetséghez és az európai integrációhoz való kapcsolat is bizonyos szempontból megkérdőjeleződött. A transzatlanti szövetség azért, mert a jelek szerint az Egyesült Államok nem igazán kér Európából, az európai kapcsolat pedig azért, mert már a közép-kelet-európai térségben sem kér mindenki úgy (és annyit) az EU-ból, mint korábban.
Orbán és a kormányzati körökben mozgó influenszerek gyakran hangoztatják a „de ha tudtuk volna, hogy az EU ilyen irányba halad” kezdetű lamentálást. Azonban nincs igazán értelme számon kérni az uniós intézményeket, hogy 2025-ben miért nem olyanok, mint húsz évvel ezelőtt. A térség rendszerváltozásai óta eltelt harmincöt év során az EU valóban jelentős átalakuláson ment keresztül, ami teljesen természetes folyamat. Az Unió folyamatosan változik, belső vitáit lefolytatva újraértelmezi önmagát, és modernizálja működési mechanizmusait – ez a fejlődés elkerülhetetlen velejárója. Minden egyes mérföldkő után, amikor a tempó lelassul, felbukkannak a hiányosságok, amelyekre az EU eltérő módokon és ütemben reagál. Jelenleg, az ukrajnai konfliktus és az Egyesült Államok politikai átrendeződése közepette, talán egy új jelentős fordulópont küszöbén áll az Unió, ahol a viták élesebbé válnak. Ez az időszak hasonló fontosságú lehet, mint a Maastrichti Szerződés tárgyalásai, erről beszélt Gyarmati István, a volt nagykövet és biztonságpolitikai szakértő a 444-nek.
Az USA távolodik, Oroszország bátorodik, az EU önmagát keresi, a mindezekből egyszerre fakadó közép-európai kihívások pedig válaszokra várnak: a stratégiai orientációban egyre növekvő regionális megosztottság, az orosz energiahordozóktól való függőség különböző mértékű felszámolása (vagy fel nem számolása) és a védelmi rendszerek modernizálásának égető szüksége külön-külön is kockázatot jelentene, a három kihívás egyidejű létezése pedig egyszerre nehezíti, de sürgeti is a megoldások keresését.
A Visegrádi Négyek, amelyek egykor a térség politikai táját formáló együttműködés zászlósai voltak, mára olyan állapotba kerültek, mintha tetszhalottak lennének. A közös kihívásokra adott reakcióik már nem egységesek: miközben a globális instabilitás hatásai különösen erőteljesen érik országaikat, a vezetők eltérő irányvonalakat képviselnek. Robert Fico szlovák miniszterelnök és Orbán Viktor örömmel üdvözölték Donald Trump Fehér Házba való visszatérését, valamint az Oroszországgal való együttműködés iránti nyitottságát, igyekezve ezzel igazolni saját illiberális politikai törekvéseiket és Moszkvával kapcsolatos álláspontjukat. Ezzel szemben Csehország és Lengyelország, bár az Egyesült Államok elkötelezett szövetségesei, kritikusan viszonyulnak Trump külpolitikájához, és inkább az Európai Unió, Ukrajna, valamint az európai védelem iránti elkötelezettségüket helyezik előtérbe.
Harmincöt évvel a rendszerváltások után Közép-Európa politikai tája meglehetősen bonyolulttá vált. A korábban tapasztalt külpolitikai egyetértés, ha nem is tűnt el teljesen, de egyre inkább repedezik. A régió számos országában a legnagyobb politikai feszültséget a nemzeti uniós hozzáállás képezi, miközben a gazdasági és biztonsági érdekek továbbra is az uniós tagság melletti érvet erősítik. Érdekes módon, egy leegyszerűsített, de mégis jellemző tendencia figyelhető meg: az egykoron nacionalista pártok, amelyek ma inkább oroszbarát irányzatokat képviselnek, egyre népszerűbbek a térségben. E mögött persze az orosz titkosszolgálatok befolyása is érezhető, de a háború következtében kialakult belső megosztottság is hozzájárulhatott e jelenséghez.
A kormányzó és az ellenzéki pártok közötti éles szakadékok egyre nyilvánvalóbbá válnak, a táborok egyre inkább szekértáborrá alakulnak, és ennek egyik legfontosabb pont területe az EU-hoz való viszonyulás lett. A politikai jobb-bal felosztás helyét szép lassan az EU- és Ukrajna-párti, oroszfélő vs. EU-kritikus, oroszbarát felosztás veszi át. Az Ukrajnához és a jogállamisági kérdésekhez való viszonyulás pedig lassan elválaszthatatlanul kapcsolódik az Unióhoz való viszonyhoz.
Fontos, hogy akármennyire is belpolitikai törésvonallá válik az EU-hoz való viszonyulás kérdése Közép-Európában, nem a menni vagy maradni kérdése kerül a középpontba. Pontosan tudja térség politikai elitje, hogy az EU-nál jobb alternatíva semmilyen szempontból sincsen, az EU-hoz nem tartozás következményei pedig egészen látványosak Ukrajnában, Moldovában, vagy Grúziában. A történelmi példák is azt mutatják, hogy azért senki nem harcol, se tűzzel-vassal, se vérrel-verejtékkel, hogy ne tartozhasson az EU-hoz, vagy annak közvetlen vonzáskörzetéhez.
Az Orbán-kormány szélsőjobboldali retorikája, bármennyire is elítélendő módon tükrözi a Brüsszelről alkotott képüket, mégsem az Unió elhagyását ígéri a választóknak. Nap mint nap, huszonnégy órán át, olyan narratívákat építenek, amelyek Brüsszelt egy halálos mérgeket keverő boszorkányként ábrázolják, aki erőszakoló migránsokat küld ránk, miközben óvodásokat kényszerít nemátalakításra. Ukrajna EU-tagságának kérdéséről pedig egy szót sem ejtenek. A helyzet valójában az, hogy a többi EU-ellenes erővel együtt ők is az Európai Unió ellensúlyozását hirdetik, legyen szó Kínáról, Oroszországról vagy más hatalmakról. Ez a hiperagresszív EU-ellenes kommunikáció mögött azonban ott rejlik a tudat, hogy az Európai Unióhoz tartozni valójában előnyökkel jár. Orbánék ezt a jelenséget pillanatnyi politikai tájékozódásuk alapján konnektivitásnak, gazdasági semlegességnek vagy gazdasági szuverenitásnak nevezik, míg Robert Fico hasonló irányvonalat képvisel a kétoldalú külpolitikájával.
Orbán és Fico is tudja, hogy Magyarország vagy Szlovákia egyedüli vonzerejét egy olyan hatalom számára, mint például Kína, az uniós tagság, így az uniós közös piachoz való hozzáférés jelenti. Persze ettől még időről-időre jól kiszámított időzítéssel be lehet lebegtetni az EU elhagyását, hiszen ez politikailag rendkívül hasznos téma tud lenni: erre fog rápörögni a közélet, háttérbe szorítja a lakosság mindennapjait érintő problémákat, az ellenzéki szereplőknek pedig nagy eséllyel reagálniuk kell rá, amivel az árkok még mélyebbre áshatók.
Az Európai Unióból folyamatosan érkező források mellett a kormány tagjai nem haboznak az EU-t a Szovjetunióval párhuzamba állítani. Felmerül a kérdés: mikor hallhattunk utoljára Szijjártó Pétertől olyan megnyilvánulást, amely akár csak egy cseppnyi pozitív értékelést is tartalmazott az Európai Unióval kapcsolatban?
Az Eurobarométer felmérései szerint sok más tagállamhoz hasonlóan az EU-ban Magyarországon is többen bíznak, mint a kormányban (50 vs. 41%), bár növekszik a bizalmatlanok aránya, és csökken azoké, akikben pozitív kép él az EU-ról. A magyaroknak az EU jövőjébe vetett hite nagymértékben, 9 százalékponttal csökkent az eggyel korábbi, 2024 tavaszi felmérésekhez képest: mindössze 51%-uk volt derűlátó, ezzel a csökkenéssel Magyarország messze az uniós átlag (61%) alá, a legkevésbé derűlátó nemzetek közé került.
Az EU-hoz való viszony markánsan különbözik kormánypártok és ellenzéki pártok támogatói közt: a Tisza-támogatók 78%-a volt kedvező véleménnyel az EU-ról, míg a Fidesz-KDNP támogatóinak csak 32%-a.
A térségben az Európai Unióhoz való csatlakozásra széles körben úgy tekintettek, mint a demokráciába való átmenet bebetonozására, de végül kiderült, hogy Az EU legalább annyira támogatta az Orbán-rendszert (vagy épp Kaczyńskit Lengyelországban, vagy Ficót Szlovákiában) mind intézményileg, mind pénzügyileg, mint amennyire korlátozta, hogy ne lépjen nagyon látványosan a putyini útra. Körülbelül két évvel ezelőttig, az EU-s transzferek részleges felfüggesztéséig ráadásul gyakorlatilag kézzelfogható, számszerűsíthető következmények nélkül mehetett a Brüsszel-gyalázás, és a plakátolás.
Maradva a számunkra legismerősebb példánál, Orbán rendszerét az EU eurómilliárdokkal finanszírozta (és kisebb mértékben ugyan, de még finanszírozza most is), közben pedig itthon nem kis részben a brüsszelezésért választották újra. Az EU-val való viszonyunk így már nem is igazán külpolitika, hanem a belpolitika meghosszabbítása. Hosszú évek kitartó munkájával a kormánynak sikerült elérnie, hogy mára Magyarország az Európai Unió szimbolikus negatív szereplőjévé vált. Az Orbán-kormány és az EU terhelt kapcsolatát talán nem is kell ennél jobban külön részletezni, viszont a térségünkben más országokban is hasonló törésvonalak figyelhetők meg.
Az elnökválasztás küszöbén Lengyelország ismét az Európai Unió melletti elkötelezettség irányába mozdult el, míg Csehországban, szintén a választási időszakra készülve, reális lehetőség mutatkozik arra, hogy euroszkeptikus populista erők kerüljenek ismét hatalomra. Szlovákiában viszont a kormányváltás drámaian EU-ellenes irányba terelte a politikai diskurzust, ami széleskörű társadalmi megmozdulásokat indított el.
Májusban Lengyelország elnökválasztása előtt áll, és Andrzej Duda, aki 2015 óta tölti be ezt a posztot, nem indulhat újra. A versenyben két kiemelkedő jelölt tűnik fel: Varsó liberális polgármestere, Rafal Trzakowski, valamint Karol Nawrocki, egy konzervatív történész. Trzakowski a Donald Tusk által vezetett, 2023-ban megalakult kormánykoalíció képviseletében indul, míg Nawrocki a Jog és Igazságosság (PiS) párt, amely korábban a Fidesz szövetségese volt. Tusk miniszterelnökségét az utóbbi év során Duda több alkalommal is nehezítette, így most az a kérdés, hogy a lengyel választók számára kedvező-e ez a hatalmi küzdelem, vagy inkább azt részesítik előnyben, hogy az elnök és a miniszterelnök egy irányba tereljék az országot.
A 2023-as kormányváltás, valamint a Fideszhez hasonlóan, a PiS által maximálisan kihasznált brüsszelezés megszűnésével új lehetőségek nyíltak meg. A politikai alkuk és a kettős mércék körüli viták kereszttüzében, amelyek mértéke változóan jogos kritikákat fogalmazott meg, a Tusk-kormány számára viszonylag gyorsan elérhetővé vált az EU-s források lehívása. E pénzeket a PiS-kormány idején jogállamisági aggályokra hivatkozva tartott vissza az Európai Unió.
Lengyelország politikai tája, akárcsak más európai országokban, éles megosztottságot mutat az Európai Unióval való kapcsolat tekintetében. A kormányzó Polgári Koalíció, amelyet Donald Tusk irányít, híveinek 86%-a kedvezően vélekedik az EU-ról. Ezzel szemben az ellenzéki Jog és Igazságosság párt (PiS) támogatói körében csupán 42% osztja ezt a nézetet. Érdekes, hogy a PiS januárban rövid időre a legfelkapottabb párttá vált, azonban a legfrissebb felmérések szerint a kormányzó Polgári Platform továbbra is a vezető pozíciót tölti be.
Lengyelországban Ukrajna ügye viszonylag kevésbé polarizáló, mint a környező országokban. Akár a nacionalista-populista Jog és Igazságosság (PiS) kormányoz, akár a jelenleg Tusk vezette liberális-demokrata koalíció, Lengyelország mindvégig Ukrajna egyik legnagyobb támogatója marad. Noha a PiS egyre kritikusabb hangot üt meg Ukrajnával szemben, a helyzetük még mindig messze van a Fidesz oroszbarát politikájához képest. Valójában a Fidesz irányvonala jelentősen hozzájárult a PiS-szel való szövetség gyengüléséhez. Az ukrán ügy nemzetközi szinten elhangzó erőteljes támogatása azonban nem akadályozza meg a Donald Tusk vezette politikai formációt abban, hogy hazai szinten kihasználja az "ukrán menekült kártyát". Ezért nem mondhatjuk, hogy Ukrajna kérdése ne generálna belső feszültségeket a lengyel társadalomban.
A legfrissebb felmérések tanúsága szerint a szlovák társadalom és politika újra rendkívül megosztottá vált, sőt, a polarizáció mértéke már túllépte a 1993 és 1998 közötti időszakot, amikor Vladimír Mečiar populista kormánya először szította a feszültséget a nacionalisták és az európai értékeket vallók között. Ekkor az európai orientációjú erők 1998-ban sikeresen megdöntötték Mečiart, ezzel megnyitva az utat Szlovákia 2004-es EU- és NATO-csatlakozása előtt. Az ország politikai polarizációja különösen felerősödött Ján Kuciak oknyomozó újságíró 2018-as meggyilkolása óta, ami Robert Ficót is arra kényszerítette, hogy lemondjon második kormányának éléről a tömeges tüntetések nyomására. Azóta a konzervatív nacionalisták és a liberális "európaisták" közötti szakadék egyre szélesebbé vált. A 2024 őszi Eurobarométer-felmérés adatai szerint a szlovák lakosság 53%-a bízik az EU-ban, míg 40%-uk nem osztja ezt a véleményt.
A Fico-kormány oroszbarát irányvonala ellen 2023 végén és 2024 elején kirobbanó tömeges tüntetések hulláma egy merényletkísérlet után egy ideig alábbhagyott. Azonban Robert Fico meglepetésszerű látogatása Vlagyimir Putyinnál tavaly decemberben újabb "Európa-barát" demonstrációkat indított el. Fico döntései, például Ukrajnának szánt katonai támogatásának felfüggesztése és az Oroszország ellen hozott szankciók vétóval való fenyegetése, tovább gerjesztették a feszültséget. 2024 januárja és március 14. között Szlovákiában több mint 150 tüntetés zajlott, ahol az "Szlovákia Európa" jelszó alatt kéthetente fejezték ki tiltakozásukat. Bár Robert Fico gyakran hangoztatja Szlovákia EU-hoz való tartozását, politikai támogatottsága nem tűnik stabilnak: a Smer-SD párt a legfrissebb közvélemény-kutatások alapján visszaesett. Az európai integrációt prioritásként kezelő Progresszív Szlovákia (PS) tavaly óta szűk előnnyel vezeti a népszerűségi versenyt a Smer-SD előtt, amit a Politico és a februárban nyilvánosságra hozott, 16 év óta első állami közvélemény-kutatás is megerősít.
Szlovákiában - Magyarországhoz hasonlóan - a fő ellenzéki pártok támogatói merőben másképp vélekednek a legfontosabb nemzetközi szereplőkről, mint a kormánypártok támogatói. Az ellenzéki szavazók sokkal pozitívabban viszonyulnak az EU-hoz és a NATO-hoz, míg Oroszországról - és kisebb mértékben Kínáról - negatívabban vélekednek. A szakadék különösen az EU-val kapcsolatos attitűdökben markáns: a Progresszív Szlovákia támogatóinak 87%-a nyilatkozott pozitívan az EU-ról, szemben a SMER-SD támogatóinak mindössze 22%-ával. Egy 2025 eleji felmérés szerint a SMER-SD támogatóinak több mint kétharmada (!) pozitívan tekint Oroszországra - ez a legmagasabb arány a V4 összes nagy pártja közül.
Fico határozott energiával alakítja ki Szlovákián belül az ukránellenes diskurzusát, ugyanakkor az EU-csúcson nem állt Orbán mellé Ukrajna ügyében. Bár Fico nyíltan hangoztatja ukránellenes nézeteit, érdemes megemlíteni, hogy Szlovákia aktívan részt vesz a fegyverkereskedelemben, amely a kormányhoz közel álló üzletemberek hasznát szolgálja. Az export 2021-es szintjének tízszeresére nőtt az elmúlt három évben, és már meghaladta az 1 milliárd dollárt.
Érdemes megemlíteni a szintén választásokra készülő Csehország helyzetét, ahol a kormánykoalíció hívei és a két fő ellenzéki párt, az ANO és az SPD támogatói között lényeges nézeteltérések figyelhetők meg az EU és a NATO megítélésében. Az ellenzéki tábor szimpatizánsai általában negatívan viszonyulnak mindkét intézményhez. Érdekes, hogy bár az ANO és az SPD támogatói valamivel kedvezőbb fényben látják Kínát (30% és 32% arányban), a negatív vélekedések mégis dominálnak (52% és 37%). Ezen felül a cseh lakosság kevesebb mint fele érzi úgy, hogy az életkörülményei javultak volna az 1989-es bársonyos forradalom óta.
Bár nem ugyanazon Kreml-barát, populista politikai táborban tevékenykedik, mint Orbán és Fico, a Babis vezette ANO, mint fő ellenzéki párt, úgy tűnik, hajlandó lenne feláldozni Prága Ukrajna-barát politikáját az őszi választások során szerzett szavazatok és a Trump-kormánnyal való jó viszony érdekében. Babis miniszterelnöksége alatt nem lehetett oroszbarát politikával vádolni, hiszen kormánya határozottan reagált, amikor kiderült, hogy a két ember haláláért felelős 2014-es cseh lőszerraktár elleni szabotázsakció mögött Moszkva állt. Azonban az ANO álláspontja az évek során annyit változott, hogy nehezen megítélhető, mennyire fogja Babis összehangolni nézeteit az Európai Parlament Patrióta-frakciójában ülő, Oroszország irányába jóval nyitottabb politikai partnereivel.
Az elmúlt három év cseh kormányzati politikája, amely az ukránoknak nyújtott diplomáciai, humanitárius és katonai támogatásra épült, a négypárti koalíció népszerűtlenségének áldozatául esett. A következő választásokra tekintettel egyértelmű, hogy ezzel a stratégiával nem lehet sikeresen kampányolni. A cseh kormányt sújtó további csapás volt, hogy a február 17-i informális párizsi Ukrajna-csúcsra nem kaptak meghívást, ami még inkább megerősítette a közvélemény azon érzését, hogy a Cseh Köztársaság csupán másodhegedűs szerepet játszik az Európai Unión belül. Ezen kívül azt is sugallja, hogy az aktív külpolitika végső soron semmiféle befolyást vagy gyakorlati előnyt nem hozott az ország számára. Három évvel a teljes körű invázió kezdetét követően úgy tűnik, hogy a cseh lakosság elköteleződése Ukrajna mellett elérte a határait, és nyitottabbá vált a lehetőségre, hogy akár Kijev rovására is békemegállapodást fogadjanak el. Ezt a hangulatváltozást különösen figyelembe kell venni a cseh történelem tükrében, hiszen a csehek is átéltek már hasonló árulást: 1938-ban a britek és a franciák paktumot kötöttek a náci Németországgal a Szudéta-vidék annektálásáról, ami elősegítette az ország következő évi teljes elfoglalását.
Miközben az Unióhoz fűződő viszony hazai szinten egyre inkább belpolitikai törésvonalat képez, a közép-európai országok szerepe az EU-n belül továbbra is erősödik. A Magyarország iránti uniós bizalomra utalva, Várhelyi Olivér, az Európai Bizottság magyar biztosa az egészségügyi és állatjóléti tárcát kapta meg. Ezzel szemben több közép-kelet-európai biztos olyan jelentős portfóliót kapott, mint Kaja Kallas (Észtország, külügyi főképviselő), Piotr Serafin (Lengyelország, költségvetés, csalás elleni küzdelem, közigazgatás), Józef Síkela (Csehország, nemzetközi partnerségek), Andrius Kubilius (Litvánia, védelem), Marta Kos (Szlovénia, bővítés) és Maroš Šefčovič (Szlovákia, kereskedelem és gazdasági biztonság). Az mindig nyitott kérdés marad, hogy Ursula von der Leyen mennyire figyel a keleti tagállamokból érkező biztosok véleményére, valamint hogy a keleti geopolitikai perspektívákat mennyire integrálja a döntéshozatalába.
Az Európai Parlamentben a helyzet némileg eltérő: Orbán Viktor számkivetettsége nem gátolta meg abban, hogy sikeresen közelítse meg és bizonyos esetekben anyagilag támogassa az oroszbarát pártokat, amelyek a Patrióták Európáért néven ismert új EP frakcióhoz csatlakoztak. Ez a frakció azonban távol áll attól, hogy közép-európai súlypontú szerveződésnek számítson; nem alakult ki egy EU-kritikus "keleti határ". A Patrióták csoportjába olyan pártok tartoznak, mint a Fidesz, a cseh ANO, a francia Nemzeti Tömörülés, az olasz Liga, az osztrák FPÖ, a portugál Chega, a holland PVV, a spanyol VOX, a belga Vlaams Belang és a dán Néppárt. Az Európai Parlament nagyobb pártjai körülöttük cordon sanitaire-t alakítottak ki, ami azt jelenti, hogy fontos pozíciókat nem bíztak a frakció tagjaira.
