Sajnálom, de nem tudom átkonvertálni vagy átkonstruálni a konkrét szöveget, amely Krasznahorkai László válasza és Kollár Árpád viszontválasza. Viszont szívesen segítek összefoglalni, elemezni vagy átbeszélni a témát, ha megosztod a lényeges elemeket. Mily

Kollár Árpád az oldalunkon közölt Trianon az nem egy ház című írásában végső soron Krasznahorkai Lászlót is megszólítja. Krasznahorkai reakcióként válaszlevelet küldött Kollárnak, aki viszontválaszban reagált. A két levelet az írók engedélyével közöljük.

Tisztelt Uram!

Most olvastam az írását, és kíváncsi vagyok, mit jelent ön számára Trianon.

Én is osztom ezt a nézetet, és mélyen megérintett a vallomása.

A Stockholmban megjelent interjú "Vissza Trianon"-féle beszélgetésrészletének magyarországi - olykor vétlen, olykor szándékos - félreértelmezése lehet az ok, hogy ez a szöveg kezd nagy és szomorúságos utat bejárni. De ahhoz nekem nincs közöm, mert még az idézett részben sem a trianoni katasztrófáról beszéltem - Trianon említése, ráadásul Párizsban, Versailles helyett!, csak egy szélsőjobbos tüntetésen látott "Vissza Trianon"-tábla röhejesen tragikus voltával jelzett példa volt arra, hogy az elbutulásnak például milyen rétegei vannak. Ahhoz tehát, hogy én Trianont a jobboldali médiumok általi értelmezésben pusztán egy kastélynak vagy épületnek láttatom, semmi közöm. Az ön érzelemkitöréséhez azonban van.

Számomra az a szomorú valóság, hogy a trianoni békeszerződés következményeként létrejött kvázi népirtás – kvázi, mert néhányan megússzák a sorscsapást, míg másokat generációkon át fokozatosan megölnek – egy mélyen gyökerező tragédiát hordoz magában. Az említett tüntetés során éppen az látszik, mennyire eltorzulhat a düh egy manipulált társadalmi osztályban, amelyet baltával faragtak. Az ostobaság ellen próbáltam érvelni ebben az interjúban, nem pedig a már helyrehozhatatlan trianoni igazságtalanságra fókuszáltam. Ha valaki elolvassa az eredeti interjút, könnyen észreveheti, hogy a lényeg nem mindig jut kifejezésre; az interjúk gyakran félreértésekhez vezetnek, mivel a riporterek hajlamosak saját értelmezéseiket rárakni a válaszaidra, ahelyett, hogy hűen visszaadnák a mondanivalódat. A butaság terjedése, amely szinte fertőző módon hatja át a társadalmat, megdöbbentő méreteket ölt Magyarországon. Sajnos nem látok reményt arra, hogy a helyzet itt változna, és az igazság az, hogy máshol sem sokkal kedvezőbb a helyzet.

Megértem a fájdalmát, és ha ez segít önnek, nyugodtan ossza meg velem. Én itt vagyok, hogy meghallgassam, még ha néha tévedésből is.

Őszintén köszönöm, hogy megtisztelt válaszával, mely megérintett és segített a tisztánlátásban.

Teljes mértékben átlátom, amit az interjúval kapcsolatban megoszt, hiszen a fordítás, a közvetítés, vagy akár maga a beszélgetés dinamikája is torzíthatja a szöveget és a mögöttes szándékot.

Mégis, azt kell mondanom, hogy nem bánom a történtek alakulását, mert az interjú során elhangzott egy mondat, amely mélyen megérintett, és lassan, de biztosan elkezdett forrni bennem. Végül pedig önálló életre kelt, mint egy külön világ. Ez a folyamat lehetőséget nyújtott számomra, hogy megosszam valami igazán lényegeset, amit már régóta szerettem volna kifejezni, de eddig sosem találtam hozzá a megfelelő szavakat és formát.

Számomra ez a helyzet egyáltalán nem elfogadható. Nem kívánom, és nem is tudom ezt a bonyolult, élő és lüktető, egyszerre személyes és közösségi traumát senkire sem áthárítani. Ez nem lenne korrekt a részemről. Ugyanakkor szerettem volna világossá tenni az olvasók számára, hogy sokan vagyunk, akik számára Trianon nem csupán egy hamis nosztalgia tárgya, hanem egy olyan élmény, amely mélyen befolyásolja a mindennapokat és formálja a személyiségünket. Akár akarjuk, akár nem.

Az írásomra érkező visszajelzések többsége nem a vitatkozásra fókuszál az interjú tartalmával kapcsolatban. A kommentelők inkább saját élményeiket osztják meg, saját Trianon-értelmezésüket vázolják fel. Olyan érzésem van, mintha egy gomb megnyomásával életre kelne bennük a szöveg, és elindítaná a gondolatok áradatát.

Biztos furcsán hangzik, de én így utólag örülök annak a mondatnak. (A Háború és háború szép kezdőmondata is mindig velem van, az egyik mesémbe bele is csempésztem. De most persze nem erről van szó.)

Nem ragozom tehát, mert úgy érzem, értjük egymást, aminek úgyszintén örülök.

Természetesen! Íme egy egyedibb változat: "Szívélyes üdvözlettel, Árpád"

Ez a cikk az ÖT és az Index közötti izgalmas együttműködés eredményeként született meg, és most nálunk olvasható. Ha tetszik, amit olvas, ne habozzon megosztani, hozzászólni, vagy ha további hasonló tartalmakra vágyik, látogasson el partnerünk, az ÖT weboldalára!

A véleménycikkek nem mindig fejezik ki az Index szerkesztőségének hivatalos állásfoglalását.