Kilencezer náci háborús bűnös szökött meg a "patkányútvonalon" Dél-Amerikába, ahol titokban próbálták elkerülni a felelősségre vonást.

Az ellenpápák már a spájz sötét zugában várakoznak, miközben II. Mihály és III. Péter titokzatos öltözetbe bújtak.

Miután Hitler berlini bunkerében végzett magával és Németország feltétel nélkül letette a fegyvert nyolcvan éve, 1945. május 8-án, több náci vezető önként megadta magát a szövetségeseknek, vagy hamarosan elfogták őket. Közülük 24 parancsnokot, elöljárót, felelős személyt az amerikai, brit, francia és szovjet bírókból és ügyészekből álló Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt vontak felelősségre és ítéltek el háborús bűnökért Nürnbergben, abban a német városban, ahol többek között 1935-ben Hitler meghirdette a hírhedt faji alapú "nürnbergi törvényeket", az intézményesített antiszemitizmust.

Tizenkettő náci vezetőt kötél általi halálra ítéltek, amit 1946. október 16-án végre is hajtottak. Pontosabban csak tízet, mert a Führer személyi titkárának, Martin Bormannak halálát akkor még nem tudták bizonyítani, ezért távollétében kapott halálbüntetést. Hitler legfőbb bizalmasa, a Harmadik Birodalom második embere, Hermann Göring pedig az akasztás előtti napon, október 15-én öngyilkos lett egy börtönbe csempészett ciánkapszulával. Kivégezték azonban a fegyverletételt aláíró két tábornokot, Alfred Jodlt, a Wehrmacht vezérkari főnökét és Wilhelm Keitel főparancsnokot, valamint Hitler külügyminiszterét, Joachim von Ribbentropot is. Nem úszta meg Alfred Rosenberg, a náci párt főideológusa sem.

Számos náci háborús bűnös, mint például a koncentrációs táborok irányítói, hosszú időre eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Évtizedek teltek el, mire nyomukra akadtak, és csupán néhányukat sikerült kalandos körülmények között elfogni és felelősségre vonni.

Az egyik kiemelkedő figura Rudolf Höss (más írásmódokban Hoeß vagy Hoess), aki az auschwitzi megsemmisítő táborok parancsnokaként működött, és akit a legnagyobb halálgyár-komplexum vezetőjeként tartanak számon. Höss közvetlen felelősséggel tartozott 1,3 millió ember elhurcolásáért, és több mint 1,1 millió ártatlan élet kioltásáért, köztük körülbelül 400 ezer magyar állampolgáréért.

A második világháború viharos éveiben, 1941-ben, Hitler náci pártjának egyik magas rangú helyettese merész lépésre szánta el magát: egyedül Skóciába repült, hogy tárgyalásokat folytasson a britek háborúból való kilépéséről. Az ambiciózus küldetés azonban tragikus fordulatot vett; a tárgyalások kudarcba fulladtak, és ő fogságba esett. A háború végén Nürnbergben tartották bíróság elé, ahol életfogytiglani börtönbüntetést kapott, mint a náci rezsim egyik felelőse. Élete végén, 1987-ben, egy berlini katonai büntetés-végrehajtási intézmény falai között vetett véget életének, ezzel zárva le egy sötét fejezetet a történelemben.

Höss a nácik veresége után családjával együtt egy észak-német faluba húzódott vissza, ahol Franz Lang álnéven kertészként próbálta meg új életét kezdeni. Közel egy éven át ügyesen titokban tudta tartani magát, egészen addig, amíg egy korábban Angliába menekült, a brit kormánynak dolgozó férfi rátalált.

1946. április 15-én Höss tanúvallomása a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt történt, ahol nemcsak hogy elismerte bűnösségét, de a múltbeli eseményeket sem sajnálta. Ezt követően átadták őt a lengyel Legfelsőbb Nemzeti Törvényszéknek, ahol a halálos ítéletet végrehajtották. 1947. április 16-án a volt SS-Obersturmbannführer akasztása az egykori Auschwitz I. koncentrációs tábor krematóriuma mellett történt, ezzel véget vetve egy sötét fejezetnek a történelemben.

Ezt követően azonban hosszú évekre, évtizedekre kámforrá vált a legtöbb szabadlábon maradt náci háborús bűnös. Amint az nemsokára kiderült, részben azért, mert mágnesként vonzotta őket a messzi Latin-Amerika, különösen Argentína.

Dél-Amerika már a 19. század végétől és a 20. század elejétől népszerű emigráns célpont volt. A hatalmas térségek, kiaknázatlan lehetőségek egyre több európai bevándorlót vonzottak, ezért jóformán egyik európai nép sem a senki földjére érkezett, a háború végétől elindult náci, fasiszta vagy kollaboráns menekült hullámban sem. Dél-Amerika országai között különösen barátságos és befogadó volt Juan Domingo Perón elnök Argentínája.

Perón korábban Mussolini Olaszországában és Hitler Németországában is dolgozott katonai attaséként, ezért közelről ismerte az olasz fasizmust és a német nemzetiszocializmust. És persze szívesen fogadta a pénzes befektetőket, még ha azok Európában rabolt kincseik egy részét is hozták oda.

Az argentin nyitottság mögött nem csupán a jelentős német és olasz közösségek jelenléte állt, hanem az is, hogy az állam határozott antikommunista irányvonalat képviselt. Ez a politika különösen a berlini foglalás és Németország felosztása után vált hangsúlyossá, amikor a nyugati szövetségesek – az amerikaiak, a britek és a franciák – egyértelműen megkezdték a kommunizmus ellen irányuló intézkedéseik kidolgozását. Magyarország szovjet megszállása kapcsán pedig jól tudjuk, hogy a náci Németország veresége után szinte azonnal megkezdődött a hidegháború, amely új dimenziókat nyitott a geopolitikai feszültségek terén.

A háború után legalább 20 ezerre tehető azoknak a náciknak, fasisztáknak és német megszállókkal együttműködő egyéneknek a száma, akik titokban Dél-Amerikába, különösen Argentínába menekültek.

akik titkos hálózatokon, a "patkányúton" át jutottak el a déli kontinensre.

Az első állomás többnyire a fasiszta diktátor, Francisco Franco vezette Spanyolország és Olaszország volt, ahol 1945. április 28-án olasz partizánok megölték a Svájc felé menekülő Benito Mussolinit. Sokan ebből a két országból indultak tovább a világ távolabbi részeibe. Mindehhez pedig a Nemzetközi Vöröskereszt és a Vatikán nyújtott számukra hathatós segítséget. A segélyszervezet szerepe nem mindig volt aktív, mivel a tízezres nagyságrendben kiadott igazolásokat sokszor csak felületesen ellenőrizték a szövetséges hatóságok. A Vatikán támogatása azonban nyilvánvalóbb.

aki már 1944 decemberében belefogott a szervezkedésbe. A háború után pedig olyan körözött náci háborús bűnösök szökését irányította, mint:

Hudal püspök nyíltan kifejezte nácizmus iránti vonzalmait, és egészen 1963-ban bekövetkezett haláláig határozottan hitt a nézetei helyességében.

Izrael állam 1948-as megalapítása, majd az izraeli titkosszolgálat, a Moszad 1951-es megalakulása után aktívan keresni kezdték a zsidó népirtásért felelős, bujkáló, legfőbb náci háborús bűnösöket. A kutatásba más nácivadászok is bekapcsolódtak, például a holokausz-túlélő Simon Wiesenthal.

Az évtizedekig tartó hajsza azonban felemás eredményeket hozott.

Josef Mengele, az auschwitzi koncentrációs tábor hírhedt orvosa, akit a "Halál Angyalaként" is emlegetnek, hírhedt kegyetlenségei és embertelen kísérletei miatt vált a történelem egyik leggyűlöletebb alakjává. Miután álnéven amerikai fogságba került, meglepő módon viszonylag gyorsan szabadon bocsátották, és 1949-ig Nyugat-Németországban élt, ahol a háború utáni zűrzavarban sikerült eltűnnie a hatóságok szeme elől. Később a lehetőséget kihasználva Genován keresztül Buenos Airesbe hajózott, ahol német útlevelet szerzett, és feleségül vette sógornőjét. Tíz éven át élt viszonylag nyugodt életet, azonban a nemzetközi nyomozások felerősödése miatt 1959-ben Paraguayba menekült. Itt majdnem elfogták a Moszad ügynökei, ezért végül São Paulo környékére húzódott vissza, hogy elkerülje a hatóságok figyelmét.

1979-ben, tragikus körülmények között, szélütés következtében hunyt el, miközben a tenger hűs vizében pihent. Halála sokáig titokban maradt családja által, ám 1992-ben végül exhumálták a Wolfgang Gerhard néven eltemetett maradványait, és DNS-vizsgálattal sikerült azonosítani őt.

Hiába leplezte le Simon Wiesenthal 1978-ban a püspöki segítséggel megszökött, fent említett, (brutalitásáért "A Szörnyeteg" és "Farkas" névvel is illetett) Gustav Wagnert, a legalább 200 ezer zsidó meggyilkolásáért felelős háborús bűnös kiadását megtagadta Brazília Nyugat-Németországnak. Wagnert 1980-ban São Paulóban találták holtan, késsel a mellkasában. Állítólag öngyilkos lett.

Az egyik legkeresettebb náci bűnöző Alois Brunner volt, aki a közelmúltban említett több mint 100 ezer európai zsidó brutális meggyilkolásának megszervezésében játszott kulcsszerepet, mint Adolf Eichmann közvetlen munkatársa. A háború befejeztével, kilenc éven át titokban élt Nyugat-Németországban, ám amikor 1954-ben a hatóságok figyelme egyre inkább rászegeződött, váratlanul Dél-Amerika helyett Egyiptom felé vette az irányt, majd Szíriába utazott. Ott menedékjogot kapott, és haláláig a Baasz-rezsim szolgálatába állt, továbbra is rejtve maradva a világ elől.

Az izraeli titkosszolgálat és más náci vadászok hosszú nyomozás után rátaláltak egy hírhedt háborús bűnösre, akinek a sorsa különös fordulatokat vett. 1961-ben és 1980-ban két levélbombát is sikerült kézbesíteniük neki, de a szerencséje megvédte, hiszen egyik robbanás sem bizonyult végzetesnek. Azonban a támadások következtében súlyos sérüléseket szenvedett: elvesztette az egyik szemét és bal keze ujjait is. A titkos élete miatt rendkívül védett személynek számított, így csak annyit tudunk róla, hogy 89 éves korában 2001-ben, vagy 97 évesen 2010-ben hunyt el Damaszkuszban. Élete végéig elkerülte a felelősségre vonást, sosem kellett szembenéznie bűnei következményeivel.

Erich Priebke, aki egy partizántámadás megtorlásaként 335 olasz civilt mészároltatott le Rómában, 50 évig szabad emberként élt Otto Pape néven Argentínában, Bariloche városában. Kezdetben mosogatóként és pincérként dolgozott, később csemegeüzletet nyitott és a Német-Argentin Kulturális Egyesület vezetője lett. Az ABC news riportere bukkant rá 1994-ben és készített vele egy rövid interjút,

Ezt követően az események gyors iramban kezdtek kibontakozni: letartóztatták, majd másfél év hosszas jogi huzavona után Olaszországra bízták sorsát. Ott 1998-ban életfogytiglani házi őrizetre ítélték. 2013-ban, 100 éves korában hunyt el Rómában. Temetése különös körülmények között zajlott, ugyanis egy börtöntemetőben helyezték örök nyugalomra, mivel egyetlen egyházi közösség sem volt hajlandó temetkezési helyet biztosítani számára.

A lengyelországi sobibóri és a 900 ezer emberrel végző treblinkai megsemmisítő táborok parancsnoka, Franz Stangl amerikai fogságból az osztrák hatóságokhoz került, ahonnan megszökött és Alois Hudal püspök segítségével 1948-ban Rómán keresztül először Szíriába, majd 1951-ben Brazíliába költözött, ahová családja is követte. A helyi Volkswagen gyárban dolgozott, amíg Simon Wiesenthalék rá nem találtak 1967-ben. Nyugat-Németország kérésére a brazil hatóságok őt például kiadták. 1970. december 22-én, a harmadik Treblinka-perben, életfogytig tartó börtönre ítélték, ahol egy év múlva meghalt.

A legnagyobb fogás mindenképpen Adolf Eichmann, a holokauszt legfőbb kitervelőjének és végrehajtójának kézre kerítése volt. Miután egyszerű favágóként négy évig sikerült különböző álneveken észrevétlennek maradnia Németországban, Hudal püspök segítségével Buenos Aires mellé vezetett útja 1950-ben, ahol egy Mercedes-Benz márkakereskedésében tevékenykedett Ricardo Klement néven raktárosként. 1960-ban bukkantak nyomára,

Az eset hangos diplomáciai csörtét eredményezett a tiltakozó Argentína és Izrael között, de a kitűzött cél teljesült: Eichmannt Izraelben bíróság elé állították, 56 napos tárgyalást követően bűnösnek találták és 1962. május 31-én felakasztották. A bujkáló háborús bűnös Adolf Eichmann kalandos elfogása a nácivadászat legnagyobb sikerének számít, amiről egy film is készült Az ember, aki elfogta Eichmannt címmel.

Miután Horthy Miklós kiugrási próbálkozása a háborúból nem járt sikerrel, 1944. március 19-én a német csapatok megszállták Magyarországot. Ezt követően májusban megkezdődött a vidéki zsidóság deportálása, amely tragikus fordulatot hozott a magyar történelemben.

A magyar csendőrség és a vidéki államapparátus együttműködése elengedhetetlen volt a lebonyolításhoz, mivel nem állt rendelkezésre elegendő ember. Július végéig 437 ezer magyart hurcoltak el, főként Auschwitzba, és körülbelül 400 ezren soha nem térhettek vissza. Amikor 1944. október 15-én Hitler a bolond Szálasi Ferenc nyilas vezetőt hatalomra emelte, Eichmann újabb 50 ezer munkaképes zsidó férfi kiállítását követelte. A németek kiszolgálására kész nyilasok azonnal eleget tettek a parancsnak. Jeruzsálemi perében Eichmann elmondta, hogy még a saját emberei is megdöbbentek a magyar hatóságok "zsidótlanítást" végrehajtó embertelen magatartásán.

Féléves rémuralmuk alatt a nyilasok sok ezer embert megöltek, a már elhurcoltakon kívül további 80 ezer zsidót kényszerítettek halálmenetekbe az osztrák határ felé. Egy nyilas keretlegény verte agyon puskatussal a nyugati határnál a munkaszolgálatra hurcolt Szerb Antal írót (Utas és holdvilág, Pendragon legenda), irodalomtörténészt, de munkaszolgálatban ölték meg 1944 novemberében Radnóti Miklóst is, Rejtő Jenő pedig egy Ukrajnába vezényelt munkaszolgálaton fagyott halálra 1943. január 1-jén.

Az 1944-45-ös pusztulásért, lerombolt városokért, országért felelős Szálasit 1946. március 12-én, nyilvános kivégzésen, nagy érdeklődés közepette akasztották fel a Markó utcai börtön udvarán, Budapesten.