Jókai Mór egy nagyszerű emberi lény volt, ám politikai pályafutása nem éppen a legsikeresebbnek mondható.

A kortársak visszaemlékezése szerint Jókai Mór nem volt különösebben tehetséges a politikai ügyekben, ám éppen politikai pályafutása időszaka bizonyult a legtermékenyebb írói időszakának. Házasságai mindig is megosztották a közvéleményt és sokszor zavart keltettek a környezetében, mintha csak egy drámai regény szereplője lett volna.

A későbbi regényíró, Ásvai Jókay Móric, Komárom festői városában látta meg a napvilágot, egy régi, nemesi család leszármazottjaként. Apja, Jókay József, kisbirtokos nemesként a református értelmiségi réteghez tartozott; ügyvédként tevékenykedett, emellett pedig táblabírói feladatokat is ellátott. Édesanyja, Pulay Mária, szintén jelentős szerepet játszott a családi háttér formálásában, hozzájárulva a fiatal Móric későbbi pályafutásához.

Bár Móric néven anyakönyvezték, később a Mór nevet vette fel, először művésznévként, később pedig hivatalosan is. Egy érdekes anekdota szerint a névváltoztatás mögött Tóth Lőrinc tévedése áll: a költő egy neki címzett levélben "Jókay Mór úrnak" szólította meg őt. Jókay válaszában "Tóth Lőr úrnak" címzéssel reagált, de a Mór név annyira megfogta, hogy végül elhatározta, hogy ezt a nevet használja. A történet megerősíthető, hiszen Petőfi Sándor is bátorította őt, hogy művésznévként válassza a Mór nevet, majd később ezt hivatalosan is elfogadta.

az 1848-as forradalom kitörését követően a vezetéknevében lévő y betűt is i-re cserélte, mintegy jelképesen "lemondva" nemesi származásáról.

Jókai 1831-ben kezdte tanulmányait szülővárosában. Családi barátjuk, Tóth Lőrinc 1834-ben közzétette a kis Mór első versét. 1835-ben szülei Pozsonyba küldték német nyelvet tanulni, itt két évig tartózkodott, a németen kívül megtanult latinul és ógörögül is. Hazatérte után nem sokkal elvesztette édesapját. Tanulmányait ezt követően Komáromban folytatta, Váli Ferenc vált a mentorává, aki nem sokkal később sógora is lett. Jókai jó képességű, kiváló tanuló volt, ám ekkor még sokkal inkább a festészet érdekelte. 1841-től a pápai református főiskolán folytatta tanulmányait, tanára, Tarczy Lajos volt rá mély hatással, akinek jóvoltából több ifjú irodalmárral is megismerkedett, köztük Petőfi Sándorral. Jókai 1842-től Kecskeméten kezdett jogi tanulmányokat, ez idő alatt írta meg Zsidó fiú című tragédiáját.

A művet a Magyar Tudományos Akadémia egyik pályázatára készítette, és barátja, Petőfi segített neki a másolásban, aki éppen Kecskeméten tartózkodott egy színésztársulattal. Petőfi, aki nincstelensége ellenére is büszke volt, nem fogadta el Jókai által felajánlott honoráriumot. Hálából Jókai egy olajminiatűr festményt készített róla, amelyet Petőfi sokáig megőrzött. Jókai drámája a pályázaton elismerésben részesült, és ő maga különösen jelentősnek tartotta ezt az időszakot Kecskeméten, hiszen írói pályafutása szempontjából mérföldkőnek számított.

Itt váltam igazán emberré! Itt formálódtam magyar íróvá!

- tette hozzá emlékeiben, ahogy felidézte a múltat.

1844-ben befejezte jogi tanulmányait, és ügyvédjelöltként kezdett dolgozni, de hamarosan úgy érezte, hogy a szakma nem neki való: titokban verseket és elbeszéléseket írt. 1845-ben Pestre költözött, ahol egy év elteltével sikeresen letette ügyvédi vizsgáját. Mindössze egy pert képviselt, melyet megnyert, de ezután végleg elhagyta az ügyvédi pályát, és átvette az Életképek szépirodalmi folyóirat szerkesztését. Ekkor Petőfivel és feleségével, Szendrey Júliával élt együtt, és így emlékezett vissza erre az időszakra: "Ez is egyike volt a legnagyobb képtelenségeknek, ami valaha poéták fejében megfogamzott: egy szép fiatal nő és két fiatal férfi egy közös lakásban."

1848. március 15-én Jókai Mór a "márciusi ifjak" egyik kiemelkedő alakjaként aktívan részt vett a forradalom eseményeiben. Ezen a napon ismerkedett meg Laborfalvi Rózával, a Nemzeti Színház híres színésznőjével, akit alig öt hónappal később feleségül vett. Ez a házasság hatalmas botrányt kavart, hiszen Jókai édesanyja nyilvánosan kitagadta őt, és barátai is nehezen fogadták el ezt a döntést. Róza idősebb volt Jókainál nyolc évvel, ráadásul korábban már egy házasságon kívül született lánya is volt. Az események következtében a Jókai és Petőfi közötti barátság végleg megromlott, és sajnos a költő halála miatt már nem volt lehetőségük a kibékülésre.

A szabadságharc időszakát Jókai hírlapszerkesztőként élte meg, egy időre a Pesti Hírlap szerkesztését is elvállalta. A Szemere-kormánnyal együtt menekült Debrecenbe, majd Aradra, végül, a szabadságharc leverését követően egy borsodi kis településen, Tardonán rejtőzött el. Pestre csak később, álnéven és hamis papírokkal tért vissza. Rövidesen azonban - több más íróval együtt - amnesztiában részesítették, így 1851-től ismét az írásnak szentelhette az idejét. 1854-től jórészt a Vasárnapi Ujság munkatársa volt, bár - politikai múltja miatt - felelős szerkesztő nem lehetett.

1852-ben kezdődött az a színházi diadalmenet, amelynek során darabjaiban rendszerint felesége is szerepelt, ezzel is fokozva a művészi együttműködésük varázsát. Alig egy év elteltével a Svábhegyen épített nyaralója igazi vihart kavart a magyar irodalmi körökben, hiszen addig még soha nem tapasztalták, hogy egy magyar író saját erejéből vásároljon házat magának. Jókai lépése természetesen számtalan pletyka forrásává vált, ám ezek a híresztelések csak tovább növelték a hírnevét. 1858-ban pedig elindította saját lapját, amely Üstökös névre hallgatott, így újabb színt vitt a kulturális életbe.

Az önkényuralom enyhülését követően 1861-től a Baranya megyei Siklós kerületének képviselőjévé választották. Mandátumát azonban csak akkor tudta átvenni, amikor írásban vállalta, hogy támogatni fogja a császárt és a mindenkori kormányt. Érdekes módon, mégis teret adott a lapjában gróf Zichy Nándor egy éles kritikájú cikkének, amely következtében mindketten hadbíróság elé álltak. A bíróság egy év börtönbüntetést rótt ki rájuk. Ferenc József személyes kegyelme révén egy hónap elteltével szabadlábra kerültek, ám Jókait a lapszerkesztéstől eltiltották, így a szó szabadsága és a politikai elkötelezettségek határvonalán kellett egyensúlyoznia.

1865-től Jókai Mór politikai pályafutása a Tisza Kálmán által vezetett balközép frakció keretein belül bontakozott ki. E frakció hamarosan egyesült Deák Ferenc kormánypártjával, ami Jókai számára a kormánypárti státuszt jelentette. Ez a "pálfordulás" azonban nem volt mentes a kritikáktól, és jelentősen csökkentette népszerűségét. Csak Tisza Kálmán támogató hozzáállása tette lehetővé, hogy újabb mandátumhoz jusson. Kortársai, köztük Mikszáth Kálmán, úgy vélték, hogy Jókainak nem volt különösebb tehetsége a politikához. Mikszáth szavain keresztül így emlékezett meg Jókai politikai "vénájáról":

"Jobb ember, szelídebb ember a politikai deszkákon talán sohasem fordult meg Jókainál. Nyilatkozataiban óvatos, senkit sem kicsinylő. Rosszat nem mond senkiről. Nem kíváncsi. Ha valamit hallott, nem adta tovább. (...) Bárányszelídségét csakhamar kiismerték a miniszterek is, tudták, hogy jó, engedékeny és a sarkára nem áll, mint a többiek, ha a miniszter nem tesz meg nekik valamit, tehát nem tettek a kedvéért semmit; befolyása csekélyebb volt, mint akármelyik névtelen, szürke mameluknak. Apránkint szinte általános véleménnyé vált az országban, hogy rossz politikus, hogy nem ért a politikához és nem való arra."

Íróként ugyanakkor ezek voltak legtermékenyebb évei. 1869-ben írta élete egyik fő művét, A kőszívű ember fiait, 1875-ben Az arany embert, 1884-ben A lőcsei fehér asszonyt.

1886-ban távozott az élők sorából felesége, akinek hiánya mélyen megérintette az írót. Ezt követően lánya, Feszty Árpád felesége, támogatta őt. Azonban 1897-ben váratlan fordulat következett be életében, amikor megismerkedett egy nála 54 évvel fiatalabb színésznővel, Nagy Bellával. Két év elteltével Jókai elhatározta, hogy feleségül veszi Bellát, ami óriási felháborodást keltett az ismerősei körében. A közfelháborodás két fő okra vezethető vissza: a jelentős korkülönbségre és arra, hogy Jókai Bellát tette meg egyedüli örökösévé, ezzel kizárva nevelt lányát és annak családját a vagyonból. A vádak és kritikák ellenére Jókai válaszul megírta Öregember nem vénember című elbeszélését, amelyben kifejtette nézeteit és érzéseit a helyzetről.

Élete utolsó éveit utazással töltötte, feleségével ellátogattak Bécsbe, Nápolyba, majd a párizsi világkiállításra is, 1902 októberében díszvendégként vett részt Kolozsváron a Fadrusz János által faragott Mátyás-szobor leleplezési ceremóniáján. 1904-ben egy nizzai utazását követően megfázott és tüdőgyulladást kapott, a betegség május 5-én, 79 éves korában vitte sírba. A Kerepesi temetőben helyezték végső nyugalomra.