Hont András: Bukaresti Cowboyok úton Nyugat felé Az író, Hont András, izgalmas módon ábrázolja a Bukaresti Cowboyok kalandját, ahogy felfedezik Nyugat varázslatos világát. A történet tele van színes karakterekkel, humorral és mély érzelmekkel, miközben a

A romániai elnökválasztás során a magyar tényezők lépései már nem a véghajrában dőltek el. Orbán Viktor tihanyi gesztusa, amely a szélnacionalista George Simion irányába mutatott, valamint az RMDSZ Simion ellen irányuló kampánya egyaránt a nemzeti érdekek keretein belül értelmezhető. Sem a nagyromán ébredés, sem pedig Románia európai értelemben vett progresszív újjászületése nem csupán a magyarok ügye. Vagy talán mindkettő az.

Bár a magyar miniszterelnök Tihanyban tett kijelentései, amelyek elismeréssel illették a szélsőségesnek és magyarellenesnek tartott román elnökjelöltet, még Erdélyben is megosztó visszhangot keltettek, a kijelentés körüli diskurzus azonnal félresiklott. Érdekes volt megfigyelni, hogy a határon túli kérdések iránt általában alig érdeklődő közönség milyen egységesen reagált, felfedezve magában a magyar kisebbségért való aggodalmat. Hasonlóan szórakoztató volt, ahogy a kormánypárti influenszerek hirtelen „magyargyűlölő AUR elnökének” titulálták a „szuverenista” Simion vereségét követően. Ez az átalakulás jól tükrözi Kubatov Gábor csapatának örökérvényű mondását: „mi mindig nyerünk, még ha veszítünk is”, ami tökéletesen leírja a magyar közéleti szereplők témaérzékenységét és megközelítését. Vagyis, úgy tűnik, hogy őket csupán az izgatja, hogy Orbán Viktor veresége kimutatható-e, legyen szó akár az ausztrál választásokról, az osztrák koalíciós tárgyalásokról, vagy a válogatott selejtezőmérkőzéseiről.

Orbán Viktor nem vett részt az ausztrál választásokon (ahogyan Trump sem), nem volt jelen az osztrák kormányalakítási tárgyalásokon, és a román elnöki posztért sem ringbe szállt. Ugyanakkor a román politikai eseményekben lehet, hogy van szerepe. Ami Romániában zajlik, az nem csupán egy másik ország belügyének minősül a magyar állam szempontjából; valójában számos magyar ember életét és a magyar kultúra egészét érintő jelentős eseményekről van szó. A felelősségvállalás szempontjából nem csupán a tihanyi beszéd a problémás, hanem az is, ami abból hiányzik, valamint az a jogszabály-tervezet, amelyet átláthatósági intézkedéseként emlegetnek. Ez a javaslat kellemetlen precedenst állíthat fel, amely lehetővé teszi, hogy a környező országok szűkkeblű nacionalista erői megpróbálják megakadályozni a Magyarországról érkező támogatások célba érését. Ezek a források pedig kulcsfontosságúak, és elengedhetetlen, hogy a felhasználásukat alaposan ellenőrizzék.

Tartsunk egy kis kitérőt. Az a föld, amiről beszélünk, Magyarország néven ismert. Nyilvánvaló, hogy a név két része szoros kapcsolatban áll egymással. Aki azt állítja, hogy ez csupán véletlen vagy megszokás eredménye, bátran javasolhatja, hogy nevezzük el ezt a területet például Egyes Leszállópályának, sarki közértnek vagy ideiglenes telephelynek – bárminek, ami eszébe jut. De ha erre nincs is széleskörű igény, és a kifejezés valójában azt jelenti, hogy a magyarok földje, akkor nyilvánvaló, hogy az országnak is van köze mindahhoz, ami magyar. Ez nem csupán egy romantikus vagy patetikus megállapítás, hanem egy rendkívül praktikus, mindennapi valóság.

Az emberi élet nem létezik a semmiben; már a születésünk pillanatában egy adott közeg részesévé válunk. Ahhoz, hogy megértsük egymást és helytálljunk a világban, elengedhetetlen a nyelv, amely a személyes létezésünket megelőző közös emlékezetre épül. Ez a nyelv olyan utalásokkal, hasonlatokkal és viszonyítási pontokkal gazdagít, amelyek összekapcsolnak minket másokkal. Fontos megjegyezni, hogy a nemzeti identitás nem az egyetlen kötelék, ami összetart minket; de azok, akik más kapcsolatokra helyezik a hangsúlyt, valójában mégiscsak a nemzeti kultúra részesei, ha más nem, hát a tagadásuk által.

A magyar létezés magában hordozza a személyes identitások gazdag szövetét, amely messze túlnyúlik a Kárpát-medence határvonalain. Ez a komplexitás számos feszültség forrása, és rengeteg keserűség árnyékát vetíti ránk. Különösen fontos számunkra, hogy a történelmi városokban, mint Várad, még mindig él-e a magyar dalok hagyománya. A Trianon által okozott sebek nem csupán a nemzeti identitást vagy a nagyságtudatot érintették, hanem olyan mélyreható, egyéni szinten is érzékelhető problémákat generáltak, amelyek még egy évszázad elteltével sem gyógyultak be. Az emlékek és az érzések, amelyek ebből fakadnak, továbbra is hatással vannak mindannyiunk életére.

Egyszer el kellene engednünk a Trianon árnyékát, hiszen nem lehet örökké a vereség, a kudarc és a fájdalom súlyát cipelni. Ugyanakkor a felejtés sem jelent megoldást; az csak kiábrándult belenyugvást és szürke mindennapokat hoz. "Nézzük meg végre reálisan: nincs semmi szégyenletes abban, ha elismerjük, hogy léteznek nemzeti érdekek, amelyek néha ellentmondásba kerülnek egymással. Birodalmak tűntek el, és újak emelkedtek, a történelem pedig tele van győzelmekkel és vereségekkel. Véleményem szerint az, aki nem kívánja, hogy saját népe a nemzetek versenyében győzzön, ne vegyen részt a politikai diskurzusban." E szavakat talán hitelesebben mondja el egy Erdélyből származó, etnicizmustól mentes Tamás Gáspár Miklós.

Hogyan válhatunk győztesekké, ha egyszer már vereséget szenvedtünk el egy olyan területen, ahol a visszavágásra alig van lehetőség? Csak úgy, ha a hátrányainkat ügyesen előnyökké alakítjuk. Bár elveszíthettünk földet, embereket vagy vagyont, szövetségesekre is szert tehetünk. Érdekes lehet, hogy a magyar közösségek nemcsak hazájukban, hanem számos más országban is jelentős szerepet játszanak. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy a szomszédos országok értékként tekintsenek a kisebbségeikre. A helyzet tehát korántsem kilátástalan.

A tavaly távozott román elnök, Klaus Johannis karrierjének egyik kulcseleme az volt, hogy a román társadalom ráébredt: a szász közösség eltűnése komoly veszteség. Johannis példája figyelmeztethet minket, hogy mennyire fontos a körültekintés. Ő, aki a posztkommunista hálózatok által támogatott jelöltként lépett színre, kisebbségi háttérrel érkezett, és hangsúlyozta az európai értékeket. Mégis, elnökként a legnacionalistább megnyilvánulások képviselője lett, gyakran hangoztatva magyarellenes kijelentéseket. A Nyugat iránti megfelelési kényszer, amelyet úgy tűnt, hogy követett, valójában a geopolitikai érdekek kiszolgálására korlátozódott, és nem a valódi európai értékek megteremtésére, különösen a kisebbségpolitikában. A magyar közösség számára nem szükséges egyik táborhoz sem csatlakozni, ugyanakkor fontos, hogy a felkínált lehetőségek közül mérlegelve válasszanak, amikor elérkezik az idő.

Nem jelenti azt, hogy a magyar állam ne mutatna tiszteletet és ne adna esélyt az újrakezdésre annak az elnöknek, akit a román választók megválasztanak, függetlenül attól, hogy mennyire megosztó személyiség (és Simion nyilvánvalóan az). Ha pedig végül nem őt választják meg – ahogyan az Simion esetében szerencsére megtörtént –, akkor sem hagyhatják a román állampolgárok, hogy a bukaresti kozmopoliták és a magyarok összeesküvése útjában álljon az igazi nemzeti fejlődésnek. Az aktuális választás után nem azoknak kell együtt élniük a románokkal Erdélyben, a Partiumban, vagy a Regátban, akik a közösségi médiában próbálnak egymás előtt jeleskedni és minden alkalmat megragadni, hogy bizonygassák: ők a „jó emberek”, míg mások a „rosszak”. A politikában nem léteznek egyszerűen „jó” vagy „rossz” emberek; itt érdekek ütköznek, és szilárdan hiszek abban, hogy a román és magyar érdekek harmóniába hozhatók.

Mindig is úgy éreztem, hogy a pragmatikus megközelítés áll hozzám közelebb, mint a NER kezdetén megjelenő, etnikai ellentéteket felerősítő, szimbólumok körül forgó irányzat, amely a határon túli érdekképviseleteket is megosztja. Az a Nyirő-temetéses, zászlólobogtató politika nem vonz. Egyúttal szeretném kifejezni gratulációmat, amiért a Magyar Újságírók Országos Szövetsége – amely a pártállami örökségből átvett balliberális bohócszervezet – elnökségi tagnak választotta azt a személyt, aki egykor a Nyirő-temetés sajtósaként tevékenykedett. Ő az, aki szerepet játszott a nyilas író hamvainak Erdélybe csempészésében, és a NER-tízmilliók ellenére kiábrándult Simicska-túlélőként ismert. Az igazi meglepetés nem az, hogy politikusok politizálnak, hanem az a folyamatos kulturális és világnézeti zűrzavar, ami körülvesz minket.

A pragmatikus megközelítés számomra nem Orbán tihanyi gesztusa, hanem az, amit Orbán és az RMDSZ öntudatlanul, de közösen vittek véghez. Az RMDSZ helyesen döntött, amikor a második fordulóban Nicuşor Dan mellett állt ki. Azonban a valódi hiba akkor következett be, amikor az érdekvédelmi szervezet szerepet vállalt – és állítólag döntő szerepet játszott – a színtelen, szagtalan Crin Antonescu jelölésében, akit Traian Băsescu találóan jellemzett "tíz éve munkanélküliként". Ennek semmi értelme nem volt, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a magyar közösségnek két karakteres politikus közül kellett választania. Ez olyan, mintha a Kohn és Grün vitájában a rabbi mindkét félnek igazat akarna adni, csupán annyit mondva a számonkérő bóhernak: "Neked is igazad van, fiam." Az ilyen megközelítések csak összezavarják a helyzetet, és nem szolgálják a közösség érdekeit.

Az emlékezet szintén nemzeti tragédiaként őrzi az ország török időkben való három részre szakadását, noha az Trianonnal ellentétben nem volt az, hanem talán az utolsó alkalom, amikor az ország elitje egy lehetetlen kihívásra életképesen reagált. Önerőből nem tudta volna föltartóztatni a szultáni seregeket, a Habsburgok melletti végleges elköteleződés meg azt eredményezte volna, hogy az egész ország állandó felvonulási terület lesz, és minden energiáját a császárság védelme emészti föl. A taktikázás, a kétkulacsosság a teljes pusztulást akadályozta meg, és sikerült létrehoznia, és fönntartania azt az államalakulatot, az önálló Erdélyt, amelyik százötven évig őrizte és gazdagította a magyar kultúrát.

Végszónak és tanulságnak ez szép volna, de akad itt még valami. A romániai elnökválasztás mutat egy roppant érdekes, elgondolkodtató jelenséget, amely mellékesen totálisan cáfolja az egybites fészbúk-megfejtéseket és az értelmiségi fölényeskedést. Hogy tudniillik a Balkánon ragadt, élhetetlen, elmaradott tömegek szavaztak a sovén jelöltre, esetleg az oligarchák lekötelezettjei és üzletfelei, míg a felvilágosultak, a tájékozottak, a globalizáció jótéteményeit használók segítették győzelemhez a bukaresti főpolgármestert.

Vessünk egy pillantást a román választási szerv térképére. Látható, a távoli egzotikus helyeken, ahol követségi dolgozók, ott tevékenykedő üzletemberek és "üzletemberek" szavaztak, Dan győzött. (Például a négyezer dubaji román szavazat 80 százalékát söpörte be). Nyert továbbá a Balkánon, ahol több államban létezik román-aromán kisebbség.

Ott viszont, ahol tömegesen dolgoznak román vendégmunkások, Simion tarolt. Hetven százalékhoz közelítő eredményt ért el a több százezer románnak otthont adó Németországban, Olaszországban és Spanyolországban, majdnem hatvan százalékot szerzett a szintén százezres brit és francia román közösségben.

A Nyugat, ezek szerint, csak távolról tűnik olyan vonzónak. Egyben ez a térkép fölvillant valamit a nyugati társadalmakban tapasztalható feszültségek valódi természetéből. Abból, hogy a magyar kormány retorikájával ellentétben nem a menekültek jelentik a fő veszélyt a, hanem az integrációs kísérletek csődje. Ugyanígy radikalizálódtak Nyugaton az iszlám közösségek, sok esetben olyan tagokkal, akik sokadik generációs bevándorlók, adott esetben nem is muszlim családban születtek. Nem az ősi magyar-román-ellentét lesz itt a fő gond, hanem az, hogy a nyugati elitek képtelenek meghallani az alul lévők hangját, és ha mégis eljut hozzájuk néhány hangfoszlány (például megdöbbentő választási eredmény formájában), akkor arra hárítás, kioktatás a válasz.

A szerző egy elismert újságíró és publicista, aki az ÖT csapatának aktív tagjaként dolgozik.

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát!

A véleménycikkek nem mindig tükrözik az Index szerkesztőségének hivatalos álláspontját.