Hont András: A szívemben a selyemmajmok titkos kincsként élnek, sokkal inkább védve, mint a "Messiás urat".

Hont András publicista, az ÖT alapítója a közelmúltban adott interjújában kifejtette: „Amit itt tapasztalok, az kizárólag az önszeretet és a súlyosan sérült önértékelés jele. Azért van szüksége ennyi fényképre, mert nem képes kívülről szemlélni magát. Nem az a probléma, hogy egyoldalú kommunikációt folytat, és az érettebb nők ezt annyira kedvelik, hanem egyszerűen csak visszaigazolásra van szüksége. Ha ez az ország még mélyebbre akar süllyedni, hát tegye, ahogy jónak látja.”

Hont András az Indexnek adott interjújában többek között megosztotta gondolatait a politikai helyzetről, a médiáról és a társadalmi változásokról. Kifejtette, hogy a jelenlegi események hogyan formálják a közbeszédet, és milyen hatással vannak a jövőnkre. Beszélgetésük során érintette a személyes tapasztalatait is, amelyek segítik őt a komplex kérdések megértésében.

El kell mondanom, hogy alaposan elmerültem a nyitókérdésen való töprengésben. Számomra fontos volt, hogy egy igazán provokatív kérdéssel indítsak, amely felkelti a figyelmet és elgondolkodtat.

Öröm volt Önnel csevegni!

Első blikkre a „Jól fizet a Tóni?” kérdése tűnt a legérdekesebb és legmulatságosabb, de gyorsan elvetettem ezt az ötletet. Valóban lehet-e érdemben reagálni egy ilyen vádra, miközben az ember folyamatosan a véleménye miatt próbálják besorolni valamilyen szekértáborba? A kérdés tehát az, hogy túlléphetünk-e a szekértáborok logikáján? Miközben a külső erők azon dolgoznak, hogy mindenáron besoroljanak minket a saját koordináta-rendszerükbe.

A szekértábor-logikát először is meg kell érteni, bármit kezdeni vele vagy meghaladni csak ezt követően lehet. A gyorsfagyasztott sémákhoz való igazodás okai egyfelől belpolitikaiak: az elmúlt tizenöt év berendezkedésének és harmincöt év kultúrharcának lenyomata. Másfelől világjelenség. A kommunikáció manapság nem arról szól, hogy kifejtjük, miről mit gondolunk, és érvekkel alátámasztjuk, hanem demonstráljuk, hogy mi a jókhoz tartozunk. Mindez egy folyamatos erkölcsi, morális reprezentáció. Egyébként pedig az, ahogyan én élek és működöm, valóban nehezen érthető lehet azok számára, akik csupán a pillanat uralásában, vagy a pillanat igézetében léteznek, az emberek álláspontját erőteljesen meghatározza, hogy melyek az aktuális témák.

Az alapján, ahogyan az elmúlt két-három évben megnyilvánult, nem lehet besorolni egyik pályára sem?

Számos különböző útvonal létezik.

Ennek következtében nem olyan nehéz valamiféle lelki, vagy eszmei rokonságot kimutatni a kormánypárt környékén megszólaló emberekkel. De ilyen látszólagos nézetazonosság még a ténylegesen radikális baloldallal is kimutatható - és most nem a Szikra Mozgalomra gondolok -, hiszen világszerte ők is azokkal állnak szemben, akikkel a populista jobboldal.

Az ön jobboldali nézőpontjából a jelenlegi magyarországi helyzet kedvezőnek tűnhet, hiszen jól látható, hogy a baloldali elemek szinte elenyészőek az ország politikai palettáján.

Nemcsak Magyarországon, hanem az egész nyugati világban megfigyelhető egy érdekes jelenség. Azok a baloldali politikai csoportosulások, amelyek időnként akár kormányra is jutnak Nyugat-Európában, a hagyományos munkásmozgalmi nyelvezet szerint inkább polgári pártoknak tekinthetők. Ez nem csupán a német szociáldemokrácia átalakulásának következménye, hanem még inkább a konszolidált polgári életstílus pártjainak megfelelője. Ennek egyik fő oka a szervezett munkásosztály, vagy általánosságban a munkásosztály fokozatos eltűnése, amely egyértelműen nyugati jelenség.

A magyar politikai táj képét különösen érdekesnek találhatjuk, hiszen a baloldalnak nevezett mozgalmak valójában sosem képviseltek igazi baloldali eszméket. Inkább a magyar történelem által létrehozott különböző szubkultúrák szabad összefonódásáról beszélhetünk. Különösen figyelemre méltó volt az az esemény, amikor az Index portálon a 2009-es európai parlamenti választások után, ahol az SZDSZ szinte megsemmisült, körkérdést intéztek a párt tagjaihoz. Tizenegy megszólaló tizenkét eltérő magyarázattal állt elő az SZDSZ megszűnésének okairól, sőt, sok esetben ezek a reakciók szöges ellentétben álltak egymással. Ez pedig a valaha diadalmas magyar baloldal kisebbik pártjánál történt! Ebből világosan kiderül, hogy az egykori baloldali-liberális koalíció tagjai között nem voltak igazi eszmei összefonódások.

Egy nemrégiben publikált írásában éles kritikát fogalmazott meg amiatt, hogy a közbeszéd középpontjában állandóan Orbán Viktor személye szerepel. Felmerül azonban a kérdés: hogyan is lehetne nap mint nap véleményt formálni anélkül, hogy az ember ne érintkezne valamilyen módon a rendszerváltás óta eltelt időszak legmeghatározóbb magyar politikai alakjával?

Természetesen. Bár Magyarországon élünk és Orbán Viktor a miniszterelnökünk, ez nem jelenti azt, hogy ne formálhatnánk véleményt a globális eseményekről. A kormányfő hatalma valóban jelentősen eltér a többpárti demokráciákban megszokottaktól, de ez nem zárja ki, hogy mi is aktívan részt vegyünk a világ diskurzusában. Végső soron mindannyian a globális közösség részei vagyunk, és fontos, hogy kifejezzük gondolatainkat és érzéseinket a minket körülvevő világról.

Az Egyesült Államokban és Magyarországon is gyakran előfordul, hogy amikor valaki a tyúkhúsleves készítéséről, stadionépítésekről vagy bármilyen más témáról osztja meg a gondolatait, azonnal megérkezik a reakció. Ez a válasz lehet nyílt vagy burkolt, de szinte mindig felmerül a kérdés: miért beszél az illető a lényeges dolgok helyett, miközben a tyúkhúsleves rejtelmeit elemzi? Sokan várják el, hogy azonnal kifejtse véleményét Orbánról, vagy bármely aktuális politikai témáról. Ez a jelenség az Egyesült Államokban is megfigyelhető, de ott a helyzet még nem érte el azt a szélsőséges szintet, mint nálunk. Az emberek hajlamosak úgy érzékelni, hogy a hétköznapi beszélgetéseknek is politikai töltete van, ami gyakran megnehezíti a szabadon áramló, személyes vélemények kifejezését.

Ezzel összefüggésben vajon szükséges-e, hogy egy véleményformáló kifejezze a gondolatait?

Ez egy betegség. Akik a közéleti adok-kapokban izzanak, és nem szeretik Orbán Viktort, azok belebetegedtek ebbe a helyzetbe. De ehhez képest az emberek jelentős részének negyedórája van egy héten politikára. Nem fog kommentelni, YouTube-videókat követni, miközben nem tájékozatlanabb ő, mint aki naphosszat csak és kizárólag közéleti híreken, közéleti tematikájú posztokon lóg. A válaszom második része érdekesebb, és visszavisz a "jól fizet a Tóni?" kérdéséhez.

Érdemes a kérdést a maga történelmi valójában nézni, illetve néhány alapértéket tisztázni. Az utóbbival kezdeném, saját alapértékeimmel. Az a boldog ország, ahol egy kormány ott tudja folytatni a működését, ahol az elődje abbahagyta, a folyamatos rendszerváltások nem szakítják meg a kormányzást. Ehhez közös alapra van szükség, ami jogi értelemben az alkotmányosságot jelenti. Azt szerettem volna, és a magam korlátozott eszközeivel mindent elkövettem annak érdekében, hogy az 1989-1990-es alkotmányozás eredménye megmaradjon, hogy a helyzet minden igazságtalanságával együtt közös alap legyen, amelyet már nem borít föl senki, különben újra és újra a revanspolitika jön. A revanspolitika jött. A sérelmek sokaságát fölhalmozó jobboldal berendezkedése újabb sérelmeket szült, így már nemcsak az tudható, hogy a jelenlegi kurzusnak mi lesz a vége - hiszen egyszer mindennek vége lesz -, hanem már az is, hogy az ezt követő rezsim mibe torkollik, ha a revanspolitikából nem tudunk kitörni.

Még egyértelműbben: Gyurcsány Ferencnek meg kellett buknia 2010 előtt. Elvesztette a kormányzáshoz szükséges hitelét. Nyilvánvaló, hogy bukásában a 2008-as pénzügyi válság, a devizahitelek elszabadulása döntő jelentőségű volt, de más tényezők is szerepet játszottak. Ettől függetlenül rá is igaz, amit az előbb elmondtam. "Boldogországban" egy kormány ott folytatja, ahol az elődje abbahagyta. Nem tartom helyesnek, hogy Gyurcsány személyébe belesűrítettek mindent, ami rossz, és kvázi egy rendszerváltás indokaként szolgált. Rossz közhellyel élve: a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötték. De ugyanezt gondolom Orbán Viktor esetében is.

A kritikus hozzáállás, az alapelvekhez, értékekhez való ragaszkodás nem azt jelenti, hogy ideákhoz képest próbálom elrendezni a világot, hanem azt nézem, hogy mi visz közelebb bizonyos ügyekhez. Észreveszem mindazt, amire építeni lehet, hiszen ha egy országban nem látjuk a jót, akkor nincs értelme jót tenni. Ha nem haladjuk meg a jelenlegi működést, akkor folytatódni fog a virtuális rendszerváltások és valóságos csalódások sorozata, ahogy 2010-ben fogalmaztam, és amit akkor is és most is, szerettem volna, illetve szeretnék elkerülni. Mindez persze elintézhető azzal, hogy jól fizet a Tóni. Elhiszem egyébként, hogy amit most elmondtam, bár számomra logikus, világos, koherens és követhető, abban a végletekig leegyszerűsített, primitív hozzáállásban, hogy na jó, de akkor most mondd már meg, hogy A vagy B, zavarosnak és követhetetlennek tűnik.

Természetesen! Az egyéni vélemények kifejezése gyakran szoros kapcsolatban áll a politikai érdekekkel. A véleményformálás nem csupán egy szubjektív állásfoglalás, hanem sokszor a politikai tájékozódás és hatalomért folytatott küzdelem része is. Egy vélemény képes megerősíteni egy politikai irányzatot, miközben másokat gyengíthet, így a szavak súlya és hatása nem elhanyagolható. Mi a véleményed erről a dinamikáról?

Túlértékeli a műfaj jelentőségét. Ha van is hatása, az biztosan nem így mutatkozik meg. Valójában mindegy, hogyan címkézik a különböző megszólalókat és véleményeiket. A lényeg a gondolat magában, nem pedig az, hogy ki fogalmazza meg. Ha egy eszme valóban értékes, akkor az emberek elgondolkodnak rajta, és mint egy búvó patak, a legmegfelelőbb pillanatban és helyen felbukkan. A magyar közéletben sokan vélik magukról, hogy véleményformáló guru szerepében tetszelegnek, de ennek általában csúnya következményei szoktak lenni. A politikai szereplők számára nem annyira lényeges, hogyan hiteltelenítik egymást, sokkal inkább a véleményformálói piacon zajló éles versengés a döntő. Ezt sokáig el akartam kerülni, de a helyzet az, hogy egyesek a saját befolyásukat, közönségüket féltik, ezért próbálnak más területekre terelni egyes szereplőket, hogy megakadályozzák, hogy azok elvonják tőlük a nézőket, olvasókat vagy hallgatókat.

Gyurcsányt és Orbánt már emlegette, de vajon mi lehet a problémája Magyar Péterrel?

Kezdjük messzebbről. Mint említettem, sok mindent tettem azért, hogy az 1989-1990-es alkotmányos helyzet fennmaradjon. Ne borítsuk fel, ne legyen az, hogy nem fogadjuk el közös alapnak, mert akkor mindig jön valaki más, és mindig a saját véleményét tekinti az államélet alapjának, és ennek soha nem lesz vége. Hozzáteszem, az elmúlt 200-250 évünk erről szól. Amikor a Fidesz a 2010-es évek elején egyoldalúan alkotmányozott, akkor erre többféle válasz születhetett volna, például valódi ellenzéki válasz, amely úgy hangzik, hogy mi képviselünk ebben az országban ennyi és ennyi embert, akit ebből a folyamatból kihagytak. És lehet, hogy kisebbségben vannak, de az alkotmányosságnak mégis csak az a lényege, hogy a kisebbségnek is vannak jogai. Az ő adójából is működik az állam. Ergo, addig nem veszünk részt az állami élet működésében, és erre felhívjuk a szavazóinkat is, amíg nem engednek minket vissza az alkotmányosság keretein belülre. Ez legkonkrétabban a választójog, ami fontos alkotmányossági területen keresztül mutatható be.

Most, ha valaki elutasítja ezt az elképzelést, akár azért, mert nem találkozik a saját, vagy a választói igényeivel, akár mert nem sorolja magát egyik választói csoportba sem, hanem csupán egy tisztességes verseny híve, ahol minden résztvevőre azonos szabályok vonatkoznak, akkor a tiltakozásnak egy közös alapra kell épülnie. Általánosan kifejezve: határozottan elutasítom ezt az intézkedéssorozatot, de nemcsak azt várom el az ellenfeleimtől, hogy emberi méltósággal kezeljenek engem, hanem én is így viszonyulok hozzájuk. Mindig nyitott vagyok a párbeszédre, mert tisztában vagyok azzal, hogy ők is ugyanúgy részei az államnak. Ezzel szemben az ellenzék éppen az ellenkezőjét cselekedte: a szavak szintjén folyamatosan elzárkózott a párbeszédtől, azt állítva, hogy a Fidesz kívül esik a normális, tisztességes emberek világán, miközben mindent, ami a törvényhozásból rájuk hárult, elfogadtak. Tehát elindultak a választáson, felvették a mandátumukat. Ekkor mondtam, hogy rendben, akkor nem maradok egyedül a harcban; nem kérdés, hogy az 1989-1990-es alkotmányozás, valamint a korábbi időszak lezárult, amit egyrészt a Fidesz aktívan, másrészt az ellenzék passzív magatartásával közösen alakított ki.

Beléptünk egy új rendszerbe, innentől kezdve pedig az a lényeg, hogyan lesz jobb, mit lehet folytatni, miből épül egy új Magyarország. Ehhez képest az ellenzék tíz éve, az új Alaptörvénytől a 2022-es választásig azzal telt, hogy az összefogás mítoszát és alibijét fújták: nincs itt semmi baj, csak össze kell rakni a szavazókat, és akkor majd megbukik a Fidesz, valami majd lesz utána. Schiffer András 2022-ben, a választás éjszakáján igen pontosan észrevette, hogy éveken keresztül azon ment vita, hogy az összefogásnak van-e hálózati vesztesége. A kettő meg kettő az három lesz? Vagy olyan felhajtóereje van, hogy még több embert bevonz, tehát a végeredmény öt lesz. Aztán kiderült, hogy a kettő meg kettő valójában egy. Nyilvánvalóan senki nem mondta, hogy igazatok volt, és valami mást kéne tenni, mert az összefogásmantra igazából a politizálást helyettesítette, közben meg tönkrement a közbeszédünk, számos intézményünk, és így tovább, mert ez a fajta hozzáállás debilizál.

Új ellenzéki politika nem fog megszületni, ha csupán más szereplők lépnek elő a porondra. Márki-Zay Péter sem volt távolabb az úgynevezett óellenzéktől, mint amennyire most a Tisza Párt áll. Mégis, tökéletesen illeszkedett ebbe a tízéves folyamatba, hiszen nem csinált mást, mint hogy felolvasta az ellenzéki kommentárokat. Jelenleg sem zajlik másképp. Amikor a Megváltó úr tavaly februárban megjelent, számomra az volt a legmegdöbbentőbb, hogy mindez már megtörtént, mindent hallottunk korábban. Nincs ebben semmi újdonság; eltelt tíz év, plusz két évnyi mozdulatlanság, és most már csak az a kérdés, hogy mennyi időt vesz még igénybe mindez, amit Isten se tud megmondani.

Nem tartja hatékonynak, újszerűnek mindazt, amit a Tisza Párt tesz?

Csupán egyetlen ponton, ám ezért viszont nem lelkesedem. Jóval nagyobb agresszivitás, személyeskedés társul az ellenzéki panelekhez, közhelyekhez, mint eddig. Hadd ne hozzon lázba, hogy ez az ellenzéki politika innovációja! Itt csak mindent át- és újracsomagoltak, és közben ugyanaz folytatódik tovább, miközben nem ezen múlik, hiszen minden emberi rendszernek, így ennek is vége lesz egyszer. Pont ezért lenne a Fidesznek is érdeke, hogy a közös alapokhoz valahogyan visszatérjen, megpróbálja beengedni a saját rendszerének sáncai mögé azokat is, akiket nagyon utál vagy akik gyűlölik őt, mert csak így lehet fenntartható a kormányzásuk után mindaz, amit szerettek volna elérni.

Valóban, mint minden ember alkotta rendszer, ennek is el fog jönni a vége, és már nem csupán az ellenzék lépésein múlik a sorsa, hiszen ez a hajó már 2014-ben elindult a végzete felé. Az idő múlásával az összekötő szálak meglazulnak, a kapcsolatok gyengülnek, a fegyelem már nem olyan szigorú, a rendszer belső fáradtsága egyre nyilvánvalóbbá válik. Különösen érdekes, hogy a magyar politikai tájban van egy vakfolt: Orbán Viktor. Az ellenzék önellentmondása is figyelemre méltó, hiszen folyamatosan hangsúlyozzák, hogy az ország helyzete katasztrofális, hogy nem lehet élni, mert minden Orbántól függ, ő irányít mindent. Pedig még az is lehetetlen, hogy egy ember mindennel foglalkozzon; még ha a napjai 365 napból állnak is. De amikor elérkezik a négyévenkénti választás napja, akkor valahogy elmarad a találgatás, hogy mi is Orbán valódi érdeke. Mindezek mellett egy olyan emberről van szó, aki már más szemszögből tekint a dolgokra, nem abban a versengő politikai szerepben, mint a régi pártvezetők 2010 előtt, vagy akár a nyugat-európai kormányfők.

Mire gondol, miben különbözik?

Az utóbbi másfél évtizedben a magyar társadalom megfigyelésével foglalkozó különféle szervezetek és tudományos laboratóriumok annyira megcsappantak, hogy mára a társadalmi helyzet valós képe csupán a kormány birtokában van. Ez a helyzet nem lenne elkerülhetetlen, de a két ellentétes tábor létezése sajnos a passzivitást szüli.

A struktúra elemzése után érdemes egy kicsit elmerülni a személyes dimenziókban is. Ez a diskurzus nem csupán a Tisza Pártról vagy annak vezetőjéről szól, hanem inkább arról a sajátos ellenzéki légkörből fakadó feszültségről, amely gyakran egy furcsa, perverz vágyat tükröz: a szenvedésből való öröm. Olyan emberek keresik a boldogságot, akik a saját sorsukban bekövetkező nehézségekben találják meg a kielégülést. A politikai színtér erkölcsi dimenziója nem elhanyagolható. Ha csupán pragmatikusan közelítünk a dolgokhoz, akkor nem tudunk megszabadulni a hatalmaskodó és korrupt kormányoktól; ezzel gyakorlatilag legitimáljuk az eljárásaikat. Az igazi kérdés, hogy mit jelent az erkölcsi megújulás, ha az ellenzék is ugyanabból a közegből származik? Hol van a katarzis, ha mindkét oldal hasonlóan cselekszik? Az a helyzet, hogy ha valaki meglehetősen jólétben él a NER keretein belül, és nem is egy kiemelkedő szereplő, hanem inkább egy kereskedelmi szempontból bennfentes figura, akkor az ő felelőssége is kérdésessé válik. Vajon valóban meg lehet bízni abban, hogy ő az emberek érdekében áll ki, miközben mások szenvedései mögött áll? Hát nem ez az arculcsapás mindenki számára, aki komolyan gondolja a politikai elköteleződést? Kérdés, hogy meddig lehet elmenni ebben a játszmában, és hogy végül ki marad érintetlenül, miközben másoknak valóban kárt okozott a hatalom.

Itt most az apró, de annál jelentősebb részletekre fókuszálok. Gondoljunk csak a trafikosra, akinek a megélhetése a trafiktörvény következtében derült égből villámcsapásként megszűnt. Neki aztán nem igazán kötelező a Fidesz iránti szeretet. Ugyanez a helyzet a tanárokkal is, akiket már egy évtizede folyamatosan terhelnek a róluk szóló szigorú szabályozások. Az ő helyzetük sem éppen rózsás, és joggal érezhetik, hogy a rendszer nem áll mellettük.

Ez mindazon szempontok összessége, amelyek már nem annyira az egyéni érzéseken alapulnak.

A másik viszont a konkrét személyre vonatkozik. Én nem szeretek túl nagy jelentőséget tulajdonítani a politikában a morális gőzfújásnak, pláne nem a pszichologizálásnak, de amikor politikust választok, akkor valamilyen módon az emberi mivoltát is megvizsgálom. Lehet korpulens Döbrögi, de tudom, mit várhatok tőle. Ha valaki harácsol, elvárom tőle, hogy az ebül szerzett jószágot valakik között megossza, mert vannak, akiket szövetségesnek, barátnak, cimborának, szeretett lénynek tekint. De kit szeret az, aki azzal indítja félelmetesen sikeres politikai karrierjét, hogy a hozzá legközelebb lévőket szabályosan feláldozza? Nem életveszélyes-e bármit is rábízni arra, aki saját magán kívül mást nem szeret? Itt kizárólag csak önszeretet látok, súlyosan sérült szelférzetet, ezért is van szüksége ennyi fotóra, mert nem látja magát kívülről. Nem azért, mert egycsatornás kommunikációt folytat, és az idősödő nőknek ez annyira tetszik, hanem egyszerűen kell neki a visszaigazolás. Ha ez az ország még nagyobb bajt akar magának, akkor persze csinálja.

Teljes mértékben megértem az érveit, azonban Magyar Péter megfogalmazásai és megszólalásai sajnos beleillenek abba a dehumanizáló diskurzusba, amelyre manapság egyre inkább felfigyelhetünk. Például, amikor selyemmajomnak nevezi egyes embereket, az komoly kérdéseket vet fel az intellektuális elfogadhatóságot illetően. Az efféle kifejezések nem csupán sértőek, hanem hozzájárulnak a társadalmi feszültségek fokozódásához is.

Nagyon találó és kedves megjelölés. A szívemben a selyemmajmokat jobb helyen őrzöm, mint a "Messiás urat".

Az előbb kifejtett egy koherens álláspontot. Nem lehetne kihagyni a selyemmajmozást a véleményformálásból?

Mindig arra szoktam hivatkozni, hogy a közéleti kisujjeltartók nyilvánvalóan nem olvastak Pázmány Pétert. Alvinczi Péterrel való pengeváltásai legendásak a magyar közbeszédben. Valószínűleg nem engednék meg magamnak olyan megszólalásokat, mint amilyeneket ő megengedett magának.

A tartalom és a forma között olyan szoros kapcsolat áll fenn, hogy azokat nem lehet egyszerűen szétválasztani. Ha csupán a szavakat cserélgetjük, azzal nem tudjuk visszaadni a gondolatok mélységét, hiszen az emberi elme működése során a szavak és a gondolatok együttesen formálódnak. Az egyik inspirálja a másikat, és ez a kölcsönhatás adja meg a kommunikáció valódi esszenciáját. A dehumanizálás érzékeny kérdése különösen érdekes számomra, hiszen tapasztalataim alapján az emberek szelektíven reagálnak. Például, amikor egy kormánypárti politikust poháralátétnek tituláltam, senki sem emelt szót, és ez a téma szinte senkit sem érdekelt. Érdekes, hogy az emberek nem is veszik észre, hogy milyen megengedőek saját magukkal és a kedvenceikkel szemben, például Novák Katalin esetében. Ezzel szemben, ha egy túlsúlyos YouTube-hörcsögről beszélek, azonnal hatalmas visszhangot kap, hiszen ez már a közönséget érinti. Számomra a szakma nem a társasági elvárások figyelembevételéről szól. Ha valaki azt hiszi, hogy ez a létforma kényelmes és élvezetes, az téved. Az igazság sokkal bonyolultabb és kihívásokkal teli.

Az emberi nyelv színes palettáján a jelzők, szóképek és megszemélyesítések eszközei nem csupán díszítőelemek, hanem mélyebb érzéseket és gondolatokat hivatottak közvetíteni. Különösen szürreális, hogy éppen a Diákhitel Központ vezetése áll ki a korrupció ellen, miközben a háttérben olyan tevékenységekről érkeznek hírek, amelyek árnyékot vetnek erre az elkötelezett fellépésre. Nem csupán egyedi hangfelvételek, hanem egyre inkább valósággá váló bizonyítékok is napvilágra kerültek, amelyek a szeretett barátnők szavait idézik. Ami pedig a Diákhitel Központ szerződéseit illeti, az általam feltárt információk, ha csak csekély mértékben is, de tükrözik a másik oldal hasonló gyakorlatát. Ennek ellenére a közéletben még mindig zászlólengetés és lelkesedés övezi ezt az ügyet, mintha mindez nem is számítana.

Nem érzik úgy, hogy a véleményformálás kimerítő lehet? Minden héten részt kell venniük az ÖT című műsorban, ahol a szóban forgó témákról kell nyilatkozniuk. Most éppen két újságíró folytat beszélgetést, és bevallom, számomra ez a feladat rendkívül megterhelőnek tűnik. Ha minden egyes héten kiérlelt véleményt kellene alkotnom az aktuális eseményekről, az biztosan komoly kihívást jelentene.

Nincs mindenről kiérlelt véleményem. Nem beszélek arról, amiről nincs mit mondani. De az ember valóban kiéghet, és ilyenkor időről időre valami másba, újba kezd. Most részben ez zajlik. Amikor halálosan untam, hogy meg kell szerkesztenem egy kiszuperált balliberális államtitkár szövegét, akkor mondtam, hogy ennyi volt, abbahagytam. Az ÖT-ben való véleménynyilvánítás társasági működés, és mindaz, amit most a portál elindításával próbálunk létrehozni. Nyilvánosan megjelenítjük beszélgetéseink eredményeit.

Az egész vállalkozásunk és társasági létünk alapja a tudatlanság, ahonnan mindent elindítunk. Kíváncsiságunk hajt, folyamatosan kutatunk, felfedezünk. Vannak, akik nem osztoznak ebben az érdeklődésben; ők inkább a gyorsan megformált véleményeket részesítik előnyben, melyeket előkapnak, felmelegítenek, és kommentek formájában előadnak. Az ilyen félkész álláspontok többnyire csak arra szolgálnak, hogy felhívják magukra a figyelmet. Ők a "jobbak" közé tartoznak, ők a "kiválóbbak". Én viszont azt tudom mondani, hogy nem tudom a választ, de ez a bizonytalanság elegendő ahhoz, hogy évtizedekig kitartson az ember az útján.

Hogyan alakulhatott úgy, hogy a kiégés fenyegetése ellenére az ÖT-nek saját weboldala és már YouTube-csatornája is van? Mostanra az oldal sokszínűsége vált a jellemzőjévé. Vajon nem aggódik amiatt, hogy a különböző eszmecserék révén egyfajta buborék keletkezik, amit próbál elkerülni?

Bízom benne, hogy nem, de az idő majd megadja a választ. A szerzőválogatás a koncepció szíve-lelke. Pár hónappal ezelőtt még csak nehezen, bonyolultan tudtam volna kifejezni mindezt, hiszen akkor még a projekt nem állt készen. Most, hogy eltelt néhány hét, és már elindítottuk a YouTube-csatornánkat, könnyebben találom meg a megfelelő kifejezéseket, de még mindig tartogathatunk meglepetéseket magunk számára is.

Amikor valaki belefog egy médiavállalkozás vagy egy egyesület megalapításába, gyakorlatilag egy új formát hoz létre, amelyhez aztán keres üzemeltetőket. A vállalkozás esetében ez általában munkaerőt jelent, és sokszor az ember rabjává válik annak a formának, amit megteremtett. Azonban mi másként közelítjük meg a dolgot. Mi egy nyitott, dinamikus közösség vagyunk, és ehhez keresünk olyan megnyilvánulási formákat, amelyek kifejezik a közös értékeinket. A feladatokat kölcsönösen osztjuk el egymás között, ami nem azt jelenti, hogy ne lenne a legmegfelelőbb személy egy-egy konkrét feladatra – általában fiatal, tehetséges emberek –, hanem inkább azt, hogy a közösségünket szeretettel és figyelemmel ápoljuk. Ez a közösség a már említett kritikai hozzáállás által van összekapcsolva, ami sokszínű ideológiai spektrumot képvisel. Az elmúlt hetek egyik legmeghatóbb pillanata számomra az volt, amikor Konok Péter kiállt Megadja Gábor cikkének megjelenése mellett.

A káosz már a küszöbön áll - ezt a megállapítást emeltem ki legújabb publicisztikájából. Mit remél tőle?

Nem várok semmit. Nem tudom, megint csak a nem tudomra tudok visszautalni.

Milyen intellektuális kihívásokkal nézel szembe mostanában? Melyek azok a kérdések vagy problémák, amelyek igazán próbára teszik a gondolkodásodat és kreativitásodat?

Néhány régi barátom és közeli ismerősöm viselkedésében nehezen találok bármiféle összefüggést vagy logikát.