Harminc évnyi folyamatos aggódás és kétely.
Mindenki folyamatosan ügynökké válik - egykor a kommunizmus nevében, most pedig a globalizáció árnyékában.
A kedd éjjel benyújtott átláthatósági törvénycsomag időzítése mögött minden bizonnyal ott állnak a kormány hatalomtechnikai számításai. A Fidesz harmadik éve építi a szuverenitásvédelem narratíváját, másfél éve felállította a Szuverenitásvédelmi Hivatalt, a miniszterelnök pedig december óta utalgat rá, hogy nagytakarítás van készülőben - azóta csepegtette a tőle szokott türelemmel a közelgő intézkedés részleteit. Legfeljebb találgatni lehet, miért épp most érkezett meg az eredetileg húsvétra ígért csomag - a motivációiról viszont annál többet tudunk.
Orbán Viktor legalább harminc éve kételkedik a szabad nyilvánosság és a civil társadalom etoszában; vagyis legalább azóta politikai kockázatként vagy akadályként tekint a független és autonóm önszerveződésekre. (1996-ban készült az emlékezetes interjú vele Friderikusz Sándornál például, ahol a médiát simán a legveszélyesebb dologként emlegette a világon.) Pedig sokat tud róluk - még szakdolgozatát is a szocialista társadalmak önszerveződési próbálkozásairól, közelebbről a lengyel Szolidaritásról írta.
De a zárt közösségként működő korai Fidesz politikai szocializációja más irányba terelte Orbánt párttársaival, elsősorban Kövér Lászlóval és Simicska Lajossal együtt - annak dacára, hogy a korai Fidesz sokat köszönhetett a kibontakozó szabad nyilvánosságnak. (Orbán Viktort úgy ismerte meg az ország, hogy az állami tévé közvetítette a Nagy Imre temetésén elmondott beszédét.)
A rendszerváltás időszakában a politikai sajtó, különösen a napilapok, szinte a tenyerükön hordozták a Fideszt, a közszolgálati televízió parlamenti közvetítései révén pedig az egész ország megismerhette a fiatal demokraták eszméit. Azonban ez a kezdeti kedvező fogadtatás fokozatosan elhalványult. 1991-től a Fidesz távol tartotta magát a Demokratikus Charta mozgalmától, amely a szélsőjobboldali fenyegetésre hivatkozva összefogásra szólított fel, részben Csurka István MDF-es képviselő provokatív írásai miatt. A független sajtó ekkor kritikával illette a fideszes politikusokat, és a közvélemény is egyre inkább Orbán Viktorékkal szemben fordult. A Fidesz tagjai úgy élték meg ezt a helyzetet, hogy a kommunizmus örökségét hordozó sajtóelit, a posztkommunista MSZP-vel és az SZDSZ-szel karöltve, egyfajta összeesküvésként próbálta megakadályozni őket abban, hogy érvényesítsék politikai elképzeléseiket, mivel nem voltak hajlandóak a hagyományos keretek közé szorulni.
1993 májusában a Magyar Hírlap, amely akkoriban még liberális nézeteket képviselt, elsőként számolt be arról, hogy a Fidesz titkos paktumot kötött az MDF-fel a székházügyben, ezzel jelentős állami forráshoz jutva. Orbán Viktort emiatt a szárszói találkozón pellengérre állították, és a párt kongresszusán is faggatták a történtekről. Ezt követően a Fidesz kettészakadt, ami komoly csapást jelentett az egységére büszke párt számára. 1994-ben a választások során mindössze 7 százalékot értek el, pedig a ciklus közepén a legnépszerűbb pártnak számítottak. A pártvezetés, letaglózva a kudarc által, biztos volt benne, hogy a posztkommunista sajtó rosszindulata okolható a vereségért. A tapasztalat azt mutatta, hogy a sajtó ellenében nem lehet győzni; elkerülhetetlen volt, hogy saját médiát alapítsanak.
Simicska Lajos nekilátott a feladatának. A jobbra térő Fidesz politikájának kulcsfontosságú célja lett a saját nyilvánosságának kialakítása: a Magyar Nemzet és a Napi Magyarország megszerzésével elindult a jobboldali sajtóportfólió kiépítése, amely az első fideszes kormányzati ciklus során is folytatódott.
1998 nyarán - miután Orbán már elhatározta, hogy Simicska Lajost jelöli APEH-elnöknek - a Népszabadság megírta a fideszes számlatemető, Joszip Tot és Kaya Ibrahim történetét, vagyis hogy három évvel korábban Simicska körei százmilliós köztartozásokat tüntettek rejtélyes külföldi vállalkozók nevei alatt. Orbán és Simicska meggyőződésévé vált, hogy politikai összeesküvés szülte az írást, főleg gyanús időzítése miatt - mert az már a kinevezés híre után, de még a beiktatás előtt látott napvilágot. Simicska később az irányítása alatt álló Napi Magyarországon keresztül üzente meg a Népszabadság kollégáinak, hogy "Úristen irgalmazzon néktek" - mert ő aztán nem fog. 1999-ben aztán Élet és Irodalom megírta az Orbán-bányák történetét, és hogy miként is folyatták el Orbán és Simicska körei a székházügyletből befolyó pénzeket barátaik és családtagjaik javára. Ezek a cikkek hosszú árnyékot vetettek a Fidesz-kormányra és alaposan megtépázták annak népszerűségét.
A 2002-es választás kimenetelét két jelentős botrány befolyásolta: az Orbán-Nastase paktum a román státusztörvény kapcsán, amely után az MSZP 23 millió román munkavállalóval riogatott, valamint Kövér László híres köteles beszéde. Mindkét esetben a Fidesz a nyilvánosság előtt védekezésre kényszerült, és komoly ellenállással kellett szembenéznie. A párt tagjai azt érezték, hogy a posztkommunista párt által vezetett ellenzék és a posztkommunista sajtó, kiegészülve az újonnan megjelent, külföldi tulajdonú kereskedelmi televíziókkal, egyesült erővel próbálja megbuktatni őket. Ezt a meggyőződést nemcsak ellenzéki időszakukban hangoztatták, hanem 2010 után is rendszeresen visszatértek rá: úgy vélték, hogy a Fidesz már a kormányzás elején is média-ellenszélben volt, ami a vereségük egyik fő oka volt. A baloldali sajtóhegemónia megtörése a jobboldali tábor egyik legfontosabb politikai céljává vált.
A Fidesz a kormányzati időszakban felhalmozott erőforrásokat ügyesen kihasználta, amikor ellenzékbe került, és saját médiafelületének kiépítésére fordította ezeket. 2002 után a jobboldal zászlóshajóivá váltak olyan médiumok, mint a Hír TV, a Heti Válasz, és a Magyar Demokrata hetilap. Ezek a platformok kulcsszerepet játszottak a jobboldali tábor összetartásában, és hozzájárultak a 2010-es választási győzelemhez is. Orbán médiafelfogásának fontos eleme volt az a nézet, hogy a közszolgálati médiát a kormány és az ellenzék egyenlően ossza fel egymás között. Ez jól tükrözte, hogy a média nem csupán információforrás, hanem aktív résztvevője a politikai játszmáknak is.
Az események világában nincsenek semleges szereplők vagy köztes megoldások; csupán oldalak és érdekek léteznek. A hovatartozás egyértelmű: vagy a mi oldalunkon állsz, vagy az ellenfeleink között foglal helyet.
2010 után a Fidesz által irányított médiapolitika arra törekedett, hogy kompenzálja a vélelmezett hátrányait. Orbán Viktor folyamatosan tagadta, hogy háborút folytatna a független sajtóval, vagy hogy el akarná fojtani azt; a támadásai nem voltak nyíltak, inkább lépésről lépésre, a háttérben zajlottak. A médiatörvény olyan korlátozásokat tartalmazott, amelyek a szerkesztőségek munkáját súlyosan befolyásolták volna, cenzúrával és komoly büntetésekkel fenyegetve őket. Végül azonban ez a lépés inkább egy csalinak bizonyult; a kormány visszakozott, de ennek ellenére olyan hatósági környezetet alakított ki, amely a Méditanács kilenc éves mandátumával együtt lehetővé tette, hogy az állam fokozatosan a médiapiac legfontosabb szereplőjévé váljon.
Nem betiltani akarták a kritikus hangokat, hanem magukévá tenni, amit lehet.
Az állami hirdetések elcsatornázásával a hatóság kivéreztette a kormány kritikusait, többek közt a fideszes Class FM legfőbb ellenlábasát, a Neo FM-et, a hatósági hátszélnek hála megszerezte a vidéki rádióhálózat jelentős részét, egyeduralkodóvá tette a Fidesz-közeli vállalatokat a közterületi hirdetések piacán - és már az első ciklusban opciós szerződést kötöttek a legbefolyásosabb médiavállalatokra, mindenekelőtt a TV2-re és az Index kiadójára is.
A Simicska-ügy következtében a folyamat felgyorsult: a következő ciklusban a rendszer behálózta, majd végül bezáratta a Népszabadságot, és strómanokon keresztül megszerezte a teljes megyei lappiacot. Emellett több befolyásos ellenzéki médiumot is vazallussá tett, amelyeknek a működése már szorosan összefonódott az állami támogatásokkal. A Figyelőt eltüntették, az ingyenes utcai lapok piacát felszámolták, míg a Mandiner, a Nemzeti Sport és a bulvársajtó jelentős része is a dominálás alá került. Ez a terjeszkedési folyamat egyfajta kényszerességet tükrözött. A Fidesz évről évre előrehaladt, folyamatosan igyekezett bővíteni saját birodalmát, soha nem volt elégedett, amíg újabb és újabb autonóm területeket nem tudott elfoglalni. A növekedés iránti vágyukkal a biztonságérzetüket próbálták megteremteni.
Orbán minden lehetséges lépést megtett azért, hogy kiszorítsa a nemzetközi szereplőket a magyar médiapiacról. Az elmúlt évtized során számos jelentős cég hagyta el az országot, köztük a német ProSiebenSat1, amely a TV2-t birtokolta, a Deutsche Telekom, amely az Origót üzemeltette, az osztrák Russmedia, amely a megyei lapokért felelt, a finn Sanoma, a brit Lapcom, amely a Borsot adta ki, valamint a svéd Modern Times Group, amely a Viasat és más tévécsatornák tulajdonosa volt. Emellett a svájci Ringier kiadóba való beolvadás következtében az Axel Springer is megszűnt.
De nem minden titok derült ki, és nem minden terület hódítható meg.
A sajtó, amely még aktívan működött, folyamatosan végezte feladatát. A trafikügytől kezdve Schmitt Pál plágiumügyén át a belvárosi ingatlankorrupción keresztül egészen Rogán helikopterezéséig és a letelepedési kötvények ügyéig - számos olyan történet látott napvilágot, amelyet a kormányzati körök egzisztenciális veszélyforrásként értékeltek.
A hatalom lépései érezhetően irányulni kezdtek a független sajtóra és újságírókra. Célzottan alakítottak ki új csatornákat, hogy provokálják a megmaradt független szerzőket. Rogán Antal kommunikációs miniszter irányítása alatt a médiapolitika nem csupán stratégiájában, hanem a nyelvezetében is átalakuláson ment keresztül: egyre gyakrabban és tudatosabban bélyegezték ügynökökként az újságírókat, különös figyelmet fordítva a 2016-ban kiéleződött Soros-ellenes kampányra.
A magyar állam évről évre tízmilliárdos kampányokat indított, hogy feszültséget szítson közösségében politikai ellenfeleivel szemben, miközben saját üzleti érdekeit is finanszírozta. Célzott lejárató akciók indultak újságírók és civil aktivisták ellen, és a legtöbb befolyásos lap vezetőit is támadások érték a TV2, Bayer Zsolt vagy más propagandisták részéről. 2017 végén a Nemzetbiztonsági Szolgálat zöld utat adott a Pegasus szoftver beszerzésének, amely lehetővé tette újságírók megfigyelését. A propagandamédia rendszeresen "független-objektív" jelzővel illette az újságírókat, utalva ezzel arra, hogy valójában nem létezhet igazi függetlenség; minden újságíró elkerülhetetlenül valamilyen érdekek szolgálatába áll. Legyen szó akár egy politikai párt megbízottjáról, vagy egy nemzetközi hálózat tagjáról.
Az ügynöközés most is a régi sémát követi, mint a 2000-es évek elején. Az egyetlen eltérés, hogy a posztkommunista összeesküvés helyét átvette a globalista összeesküvés elmélete.
Ma már nem a régi MSZMP sajtósait tekintik ellenfeleik és kudarcaik mögött, mint három évtizeddel ezelőtt, hanem a globalista és Soros-féle hálózat képviselőit.
Soha nem voltak meggyőződve arról, hogy független egyének valóban a sajtóban keresik az igazságot. Ennek következtében Orbán már régóta nem nyilatkozik független médiának.
Ez az orosz mintára zajló folyamat 2023 végén a Szuverenitásvédelmi Hivatal felállításával tetőzött, amit a "guruló dollárokkal" és a "dollármédia" hazug narratíváival vezetett fel a kormányzati kommunikáció. Hivatalosan a kormány abból a célból hozta létre a hivatalt, hogy felügyelje azokat a szervezeteket, amelyek közéleti tevékenységet folytatnak, egyúttal külföldről is hozzájutnak forrásokhoz - vagyis akiket egyszerűen "ügynöknek" tartanak.
A felfogás, a meggyőződés ugyanaz, mint évtizedek óta, de ennyi idő kellett hozzá, hogy a Fidesz ezt hivatalos politikája cégéreként is elkezdje használni.
Az SZ élére Lánczi Tamást nevezték ki, aki már számos pozícióban megfordult a kormányzati médiabirodalomban. Korábban Habony Árpád londoni hírügynökségében töltött be tisztséget, valamint ő volt a Figyelő főszerkesztője is, amely lapot később teljesen eltüntettek a médiatérképről. 2024 folyamán a hivatal vizsgálatot indított a Transparency International és az Átlátszó ellen, adatgyűjtéseket végeztek, jelentéseket készítettek, és próbálták megfélemlíteni a közvéleményt – de a kormány kommunikációs erőforrásait sokáig lekötötte egy különösen érzékeny ügy.
Kezdetben a hivatalt az öncenzúra szerszámaként alakították ki - a szuverenitásvédelmi törvény zavaros és nehezen értelmezhető fogalmai erre világítottak rá. Aztán Orbán tavaly év végén elkezdett fenyegetőzni: először csak a kisebb rendrakás, a nagytakarítás és a poloskázás ígéretével, majd, ha nem is húsvét előtt, de végül bevetette legújabb fegyverét. A most benyújtott módosítással a hatalom újabb szintre emeli a dolgokat, és egyre inkább a politikai biztonságának érzetétől függően gyorsítja ezt a folyamatot. Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy a hatalom egyre inkább bizonytalan a helyzetét illetően.
