"Ezt az embert valóban meg akarták menteni? Micsoda különös fordulat, hogy végül elhunyt."

Az esemény 1969 májusában zajlott az 1. gázkútnál. A kezelők számára kialakított lakóbódéban robbanás történt, amelyet az ott helytelenül tárolt festék okozott. A felrepülő anyag szörnyű módon elborította a bent tartózkodókat. Az udvaron fáklyaként égő emberek szaladgáltak, de senki sem menekült meg a tragédiából.

Egy olajipari szakember, Oláh Ernő, mély gondolatokba merült 2022 tavaszán, miközben Algyőn dolgoztunk az országgyűlési választásokra való felkészülést bemutató Csatatér rovatunk anyagán. Az események tragikus kimenetele felett elmélkedve, a tavaszi levegőben érezte a kampány feszültségét és drámaiságát.

Eltelt két és fél év, míg írásunk a minap az ország másik felén élő ifjabb Baji Béla elé keveredett, aki levelet írt nekünk: "Az imént olvastam a cikket Algyőről A község, ami alól kiszivattyúzták az olajat, mégsem nyelte el a föld címmel. A cikk említ egy 1969 májusában történt balesetet az 1. gázkútnál. Azt hiszem, a történet egy kis kiegészítésre szorul, mert nem egészen úgy történt az eset, ahogy azt ön megírta. Amennyiben érdeklik az ügy részletei, kérem, tiszteljen meg válaszával."

Rövidesen felfedeztük, hogy ifjabb Baji Béla 1969 augusztusában látta meg a napvilágot. Édesapja, aki szintén Baji Béla néven ismert, az ötvenöt évvel ezelőtti algyői robbanás tragikus eseményének egyik áldozata volt, mindössze huszonegy éves korában érte a szerencsétlenség.

Most Algyő felé tartunk, ahol az első gázkútnál találkozunk ifjabb Baji Bélával.

Sose járt ott. Annyit derített ki, hogy a kút rég kimerült, lezárták, csak egy elrozsdált tartály maradt vissza, azt is benőtte a nád, a kóró meg a csipke. De hát mégiscsak az az a hely, ahol, ugye.

A 47-es út mentén parkolunk le, majd fél órás kutakodásba kezdünk a sűrű cserjék között. Az idő múlásával végre rábukkanunk egy táblára, amely azt jelzi, hogy nem vagyunk messze a célunktól. Béla megörökíti a pillanatot egy fotón, majd elindul a helyi Mol-irodához, ahol megkapja a biztató választ: ha sikerül beszereznie a szükséges engedélyeket, egyszer majd visszatérhet arra a helyre, ahol egykor édesapja tragikus módon életét vesztette. Mivel üzemi területen járunk, a szigorú szabályok nem meglepőek.

Béla már felnőttként próbálta összerakni, mi történt a tragédia napján. Azt mondja:

A teljes igazságot sose tudjuk meg, hiszen a főszereplők napokon belül mind meghaltak, köztük az édesapám is. Az én verzióm egy rekonstrukció, amit a család elmondása és az Algyőn dolgozó olajosok személyes élményei, elbeszélései alapján bogoztam ki, mert a baleset idején még meg sem születtem, tehát saját személyes tapasztalatom nem lehet az ügyről.

Az előkerült iratok között kiemelkedik Kuba Endre szívhez szóló visszaemlékezése, amely különösen személyes és megható.

A Nagyalföldi Kőolaj és Földgáz Termelő Vállalat Szállítási Üzemegységében dolgoztam, amikor 1969. május 14-én, reggel 9 óra 15 perckor egy gépkocsivezető váratlanul berohant az irodába. Izgatottan mesélte, hogy a közelben, az 1-es gázkútnál hatalmas füstfelhő emelkedett a levegőbe, amit egy robbanás kísért. Azonnal utasítottam a szállításrendezőt, hogy sürgősen értesítse a tűzoltóságot, míg én az ügyeletes járművel a helyszín felé száguldottam, készen arra, hogy közbeavatkozzak.

Miután elhagytam a telepet, azonnal feltűnt, hogy egy kisebb lakókocsi lángokban áll. Ez a jármű egytengelyes, kettőkerekű, vontatható és zárt, ablakos volt, ahol általában a kút kezelője tartózkodott. Pár percen belül megérkeztem a helyszínre, és a látvány megdöbbentett: a kis lakókocsi teljesen elborította a tűz. Előtte néhány ember sürgölődött, köztük egy fiatal nő, K. Mária, aki egy apró törölközővel próbálta eltakarni a testét, amelyről a műszálas ruhája teljes egészében leégett. T. Endre technikus és a többiek ing nélkül, tehetetlenül álltak a fák között. A fűben fekvő fiatal férfi, akit már csak a ruhátlan teste árult el, súlyosan megégett. Az égési sérülései annyira súlyosak voltak, hogy amikor a mentőknek segítve felemeltük, a jobb karjánál és a hónaljánál megfogva, a bőre alattomos módon beszakadt, és vérezni kezdett. A haja és a szemöldöke teljesen leégett. Sz. Lászlónak hívták, ő volt a gáztechnikus, aki alig néhány nappal korábban végzett az iskolában. Sajnos a sérülései olyan súlyosak voltak, hogy aznap este már nem élte túl.

A legkevésbé sérült személy, akit hosszasan próbáltam meggyőzni arról, hogy feltétlenül be kell mennie a klinikára orvosi ellátásra, B. Bélának hívták. Ő is fiatal technikus volt, aki nemrégiben alapított családot. Az érvelésem végül meghozta a gyümölcsét: beült az általam javasolt kocsiba, noha folyamatosan hangoztatta, hogy semmi baja sincs. A nadrágján nem voltak látható sérülések, égésnyomok. Az ingét levette, mert az elkezdett füstölni. Csak alig észlelhető pörkölési nyomok voltak a haján és a szemöldökén. A karjain, mellkasán és hátán viszont enyhe, napégette bőrfelületek látszódtak. Ekkor folyamatosan K. Duci barátom járt az eszemben, és aggódtam, hogy vele mi történt. Megkértem az egyik erős tehergépkocsivezetőt, hogy üljön be a sérült mellé az ajtóhoz, hangsúlyozva, hogy figyeljen a betegre, mert ha sokkba esik, meggondolatlan lépéseket tehet. A "csukott" UAZ vezetőjének is megmondtam, hogy ha a mentővel találkozik, jelezzen, és adja át a sérültet. Hálát adtam a sorsnak, hogy ilyen előrelátó voltam, mert amikor a körtöltéshez értünk, a sérült váratlanul felkiáltott, és ki akart ugrani a kocsiból, kiabálva, hogy így nem akar tovább élni. Szerencsére az erős ember lefogta, és rövid időn belül a mentőknek sikerült átadni. Még aznap helikopterrel szállították a budapesti Honvéd Kórházba, de sajnos őt is elvesztettük. Mind a hat sérült elhunyt, egyikük sem élte meg a következő két hetet.

A baleset hátterében a következő események álltak. A gázkút bőséges mennyiségű üzemanyagot termelt, és a kút kezelője titokban kereskedett a benzinként is felhasználható gázolajjal. A lakókocsiban szabálytalanul tároltak két 20 literes marmonkannát tele gázolajjal. Eredetileg csak a kút kezelője tartózkodhatott volna a lakókocsiban, ám ennek ellenére hatan voltak bent. Beszélgettek, nevetgéltek, és a dohányzás tilalma ellenére cigarettáztak. Ismerős helyzet, amikor a fiúknak a csinos lányok társaságában mindig bizonyítaniuk kell magukat. A gázolaj nem tűnik olyan veszélyesnek, gondolták. A feszültség fokozódott, amikor az egyik fiú, mintegy kihívásként, kinyitotta az egyik kannát, jelezve, hogy az üzemanyag nem olyan nagy veszély. A kannák az ajtó mellett álltak, és a kinyitott kannából hirtelen gáz szivárgott ki, ami a cigaretta lángjától azonnal lángra kapott. Az égő gázolaj tüze elzárta az ajtót, és csak ezen a kijáraton keresztül lehetett menekülni a szabadba. A kislány, aki a fiú menyasszonya volt, szorosan figyelte a történteket, hiszen a kannákat ő is jól ismerte. A kút kezelője a kocsiban várakozó barátaihoz sietett, ám késlekedett. Mikor végre megérkezett, már késő volt. Az eset következményeként őt hosszú időre eltiltották a gázolaj kereskedelemtől, és valószínű, hogy soha többé nem fog az üzemanyaggal foglalkozni.

Kuba Endre írását másfél évtizede olvasta ifjabb Baji Béla, és neki is levelet küldött.

"Kedves Kuba Úr! Engem Baji Bélának hívnak. Annak a bizonyos B. Bélának a fia vagyok, akit Ön az algyői 1-es gázkútnál történt tűzesetet tárgyaló cikkében megemlít. Valószínűleg Ön az utolsók közt van azok közül, akik még életében beszéltek az édesapámmal. A család, illetve a nagymamám elbeszélése alapján úgy vélem, hogy a történet némi kiegészítésre szorul.

Apám a kérdéses gazolinrobbanás idején valóban a lakókocsi ajtajában, kívül helyezkedett el, így a robbanás hője közvetlenül nem érte, érhette a testét. A lökéshullám kivetette őt a kocsin kívülre. A felsőtestén található égési sérülések, amiket Ön "enyhe piros, napégette foltokra emlékeztető bőrfelület"-nek vélt, később keletkeztek. Mikor magához tért, és látta a lángoló kocsit, felállt és beszaladt a kocsiba, hogy segítsen kiszabadulni a még bent lévőknek. Mindenkit sikerült kiszabadítania. Óriási lángok lehettek, mert a későbbi orvosi jegyzőkönyv szerint testének több mint 80 százaléka megégett. Amit Ön bőrpírnak vélt, az valószínűleg a csupasz húsa lehetett. Az inge azért nem volt már akkor rajta, mert a bőrével együtt leszedte magáról, annyira ráégett a testére. Tény, hogy nagyon erős jellemű ember volt. Azt mondják, akik ismerték őt is, engem is, hogy hasonlítok rá. Nem csak testileg, de a jellemvonásaimat tekintve is...

A családunk még mindig nem érti, miért döntött úgy apám, hogy belép a lángokkal teli kocsiba, hogy megpróbálja kihozni a bent rekedt embereket. Talán a sokk ereje volt, vagy az a belső kényszer, ami arra késztette, hogy segítsen. Lehetséges, hogy bűntudat gyötörte, hiszen jól tudta, hogy a gazolinügyekkel kapcsolatosan nem voltak tiszta kezei. Talán a felelősség súlya riasztotta el, de ez mind csak spekuláció. Az igazság az, hogy még ma is itt lehetne velem, ha nem lép be abba a tűzbe. Az a szörnyű tragédia megfosztott attól, hogy apa nélkül nőjek fel, és ez a hiány örökre velem marad. A bent rekedtek sorsa már rég megpecsételődött; a balesetet követően, bár életben maradtak, a testük olyan mértékben megégett, hogy az orvostudomány akkor még nem tudott mit kezdeni velük. A bőrátültetések technikája még gyerekcipőben járt, és a remény, hogy megmentsenek valakit, szinte elérhetetlen volt.

Kérlek, mondja meg nekem valaki, miért kellett még egy életet elvenni? Miért kellett éppen az én apámat választani? Nem volt elegendő öt élet? Miért kellett még egy?

Kisgyermekkoromban, amikor vidáman barangoltam Algyő szívében, gyakran megtörtént, hogy anyám nem tudott kire hagyni, így elkalandoztam a környéken. Minden egyes szeglet izgalmat rejtett számomra. Biztosan csínytevésekbe is keveredtem, de csak annyira, amennyire egy kíváncsi kisgyerek tenné. A környék minden magas építményét megmásztam: a kémények, a víztorony és bármi, amire fel lehetett kapaszkodni. A víztoronyról egyszer a Juratovics Úr, aki akkoriban elvtársnak számított, hozott le, de soha senki nem feddett meg ezért, pedig talán megérdemeltem volna. A csínyjeim elnézése egyfajta kiváltságot jelentett számomra. Algyőn, amikor csak kedvem tartotta, bemehettem a "vezérrel" játszani, senki sem szólt rám, ami akkoriban természetesnek tűnt. Nem értettem, hogy miért van ez így, csak később tudatosodott bennem, hogy én egy árva gyerek voltam, akinek az apja tragikus módon eltűnt az életéből. Most, negyvenévesen, még mindig foglalkoztat a kérdés: miért alakult így az életem? Miért nem lehettem olyan, mint a többi gyerek? Miért kaptam én több ajándékot a télapótól az ünnepségen, mint a többiek? Talán Kuba Úr tudna erre válaszolni, ha egyáltalán van magyarázat.

Kuba Endre reagált:

Kedves Ifj. Baji Béla! Mélységes megdöbbenéssel olvasom újra és újra az emlékeid sorait. Az a borzalmas helyzet, amelyben a munkatársaimat súlyos sérülten láttam, még mindig élénken él bennem. Különösen megragadott az édesapád, aki fiatal és energikus volt, és aki a legnagyobb nyugalommal irányította a dolgokat ebben a szörnyű pillanatban. A tűzoltók érkezése volt az első lépés, míg a mentők sajnos csak később tudtak megérkezni. Az édesapád a sérültek között szinte sértetlennek tűnt, és hosszasan beszélgettünk a kialakult helyzetről. Közben észrevettem a már említett sérülését, és figyelmeztettem őt, hogy az orvosi ellátás elengedhetetlen. Szívszorító, hogy egy gyermeknek egy szerető szülőt kell nélkülöznie a felnőtté válás során.

Természetesen! Kérlek, írd le a szöveget, amit szeretnél egyedivé tenni, és én segítek átfogalmazni vagy átalakítani!

Béla Kelenföldön csatlakozott hozzánk, a környékéről utazott fel. Tíz éve ott él és dolgozik, most pedig szabadnapot vett ki, hogy részt vehessen az algyői kiránduláson.

Emlékezik. Jelenleg hangosan és világosan. Olyan mondatok törnek elő, amelyeket már ezerszer átgondolt, finomra csiszolt. Mintha egy dokumentumfilm narrátoraként osztaná meg velünk a múlt titkait.

Tehát mesél, miközben finomítja a 2022-es jelentésünket.

"Az 1. gázkút a Szeged-Algyő közti főútvonal mellett helyezkedik el, tehát elmondható, hogy frekventált helyen van. Mint minden gázkutat, négyzet alakú drótkerítés vette körbe, nincs tehát semmilyen udvar, ahol "fáklyaként égő emberek rohangáltak" volna. A gázkút mellett volt kihelyezve egy egytengelyes, kétkerekű, vontatható, deszkával burkolt, úgy háromszor háromméteres lakókocsi, acélvázas felépítménnyel, hogy a kútkezelő ott át tudjon öltözni, és ne a szabad ég alatt kelljen dolgoznia. Tehát nem egy bódé. Áramot lehetett hozzá csatlakoztatni, volt benne világítás meg egy hősugárzó a helyiség téli fűtésére. A kitermelt szénhidrogén összetételét rendszeres időközönként ellenőrizni kellett, mert a gáz összetétele folyamatosan változott. Ami a földből kijön, nem homogén ám, hanem különböző hosszúságú szénhidrogénmolekulák keveréke, legtöbb benne a metán, aztán valamennyi propán, bután, és egyre hosszabb szénhidrogénmolekulák jönnek, amik a hosszuk miatt egyre inkább válnak folyékony halmazállapotúvá. Az első ilyen folyékony frakció a gazolin, ami még mindig nem egynemű, van benne propán, bután, könnyű- és nehézbenzin, ami, különösen meleg környezetben, könnyen párolgó, rendkívül gyúlékony, veszélyes szénhidrogénkeverék. A gazolin a gázkitermelés egyik mellékterméke. A kútkezelő többek között a gázban található gazolin mennyiségét mérte laboratóriumi eszközökkel.

Algyőn a helyi gazdák járműparkja jellemzően kétütemű Trabantokból és Wartburgokból állt, amelyek kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy a melléktermékként keletkező üzemanyaggal közlekedjenek. Csak egy kevés motorolajat kellett hozzáadni, és az autók már száguldottak is. Ez a helyzet lehetővé tette, hogy gyakorlatilag korlátlan mennyiségben álljon rendelkezésre egy ellenőrizhetetlen forrásból származó üzemanyag, amely iránt a lakosság óriási keresletet mutatott az olcsó közlekedési lehetőség miatt. Nyilvánvaló, hogy ez milyen következményekkel járt: Algyőn a gazdák az olajosoktól szerezték be az üzemanyagot, sokkal kedvezőbb áron, mint a benzinkutaknál. Az olajosok pedig, akik tehették, ügyesen kihasználták ezt a lehetőséget, hogy kiegészítsék jövedelmüket.

Nyilvánvaló, hogy nem az irodai dolgozók voltak a főszereplők, hanem azok, akik a gazolinhoz hozzájutottak, vagyis lényegében az összes műszaki szakember. Az olajos, piszkos gépalkatrészek tisztítására szolgáló anyagot egyszerűen odasétáltak egy falból kiálló rézcsaphoz, egy kannával a kezükben, megtöltötték, majd sétáltak el vele. Ennyi volt. Senki sem figyelt, senki sem ellenőrzött semmit, hiszen bőven akadt belőle. A lakosság pedig sorra megvásárolta a kannák tartalmát az olyan forgalmas helyeken, mint az 1. számú gázkút, ami könnyen megközelíthető volt, de nem éppen a legszembeötlőbb helyen. Az emberek jöttek-mentek, és hordták az olcsó üzemanyagot. Így zajlott a dolog. Festékre nem volt szükség, minek is lett volna? Mit festettek volna egy gázkúton? Két húszliteres marmonkanna állt egy asztal alatt, tele gazolinnal, várva, hogy valaki jó pénzért elvigye onnan. Mindaddig, míg egy "bátor lélek" rá nem lépett a zárókupakra, hogy kinyissa azt.

Kérdezzük meg Bélát: hogyan dolgozta fel az édesanyja a tragikus eseményt?

Amikor megérkezett a távirat apám haláláról, édesanyám, aki éppen hat hónapos terhes volt, olyan súlyos idegösszeomlást szenvedett, hogy senki sem tudta megnyugtatni. A családunkban csak az anyai nagymamám maradt meg a józan eszével. Azonnal útra kelt, miután anyámat a szegedi idegosztályra vitték, és Budapestre indult. Soha nem járt még a fővárosban, de valahogy eljutott a Honvéd Kórházhoz. Ott találkozott az apám kezelését irányító főorvossal, és kérte, hogy engedje meg neki, hogy a halottasházban megnézhesse az áldozatokat.

Amikor meglátta apám maradványait, annyit mondott: "Ezt az embert akarták maguk megmenteni? Maguk bolondok! Isteni szerencse, hogy meghalt, mert ha túlélte volna, az egész további élete szenvedésből állt volna." Az orvos lesütötte a szemét és bólintott.

Apámat egy festett bádogkoporsóba helyezték, majd ezt követően egy elegáns fakoporsóba, amit egy halottaskocsi szállított Orosházára. A temetés során egy apró, körülbelül tízszer tíz centiméteres üvegablakon keresztül lehetett csak megpillantani apám arcát. Édesanyámat, aki a gyógyszerek hatása alatt állt, Orosházán, a nagyszüleim otthonánál keresték fel jól öltözött férfiak, akik egyfajta küldöttséget alkottak. Ott volt a párttitkár, a szakszervezet képviselője, az üzemorvos, és talán még mások is, akiket nem ismertem. Rá akarták venni anyámat, hogy engedélyezze egy abortusz elvégzését, azzal érvelve, hogy ilyen lelki terhelés mellett lehetetlen, hogy egy gyermek egészségesen jöhessen a világra. Nagymamám azonban nem tűrte ezt, és sodrófával kergette ki a házból az urakat, akik többé nem tértek vissza hozzánk. Édesanyám, akit a gyógyszerek hatása gyengített, állandó felügyeletre szorult, nem lehetett egy pillanatra sem egyedül hagyni. Idővel azonban sikerült feldolgoznia a történteket, és én is megszülettem. A szülés komplikációk nélkül zajlott, normális körülmények között. Anyámnak előre kellett tekintenie, és talán az a tudat, hogy egyedül kell felnevelnie egy gyermeket, segített neki a gyógyulásban. A tragédia részleteiről bármikor is kérdeztem, mindig elzárkózott a válaszadástól. Ez a téma nálunk máig tabunak számít, és nem illik róla beszélni. Éppen ezért lepett meg, hogy amikor jeleztem neki, újságcikk készül, azonnal beleegyezett a találkozásba.

Természetesen! Kérlek, írd le a szöveget, amit szeretnél egyedivé tenni, és én segítek átfogalmazni vagy átalakítani!

Béla édesanyja, Márta néni a hetvenötödik évét tapossa. Bács-Kiskun megyei, Csolyospálos melletti tanyáján jókedvűen, két cuppanós puszival fogad, meg azzal, hogy: "Tudom, miért jöttek, tessék csak kérdezni bátran bármit. Ötvenöt éve elmúlt, nincs már benne se titok, se fájdalom, legföljebb nosztalgia, az meg nem árt az embernek, ugyi."

Márta néniék egy régi istállót varázsoltak szobává; a jászol helyén egy kényelmes ágyvég áll, mellette pedig egy masszív vaskályha. A mama fát dob a ropogó tűzre, majd lehuppan egy székre, ölében egy régi album: "Na, lássuk, mi vár ránk!"