Ezért tartják szoros távolságban egymást a kerékpáros versenyzők.

A verseny egy úgynevezett lassú rajttal indul el, mely során mindenki felsorakozik a felvezető autó mögé, és egy csoportban, lassan elhagyja a rajtvárost. Maga a küzdelem az éles rajtnál kezdődik, melyet a versenyigazgató az autóból zászlólengetéssel jelez. Ekkor indulnak az első támadások. A legtöbb versenyzőt magában foglaló csoportot nevezzük főmezőnynek, a főmezőnytől korai támadással elszakadó csoportot pedig szökésnek.

A sportág stratégiájának középpontjában a szélárnyék fogalma rejlik. Mindenki, aki csak hobbiszinten is kerékpározott, pontosan tudja, hogy mennyire megnehezíti a haladást a szembeszél. Ezzel szemben, ha egy másik versenyző mögött haladunk, lényegesen kevesebb energiát kell befektetnünk ahhoz, hogy hasonló sebességgel haladjunk, mintha egyedül pedáloznánk. Minél jobban sikerül elzárni a versenyzőt a széltől, annál több energiát tud megspórolni, ami kulcsfontosságú a verseny végkimenetele szempontjából. Ennek tudatában a csapatok a legjobbjait igyekeznek megóvni, miközben a segítők nemcsak a tempót diktálják, hanem a kulacsokat is hordozzák, és akciókat készítenek elő, hogy támogassák a csapat stratégiáját.

Ezt a kérdést két alapvető tényező befolyásolja. Az egyik a verseny jellegéből fakad. Egy sík, egynapos verseny során a csapat elsősorban a legjobb sprinterét igyekszik védeni, míg egy nehéz hegyi szakaszon a hegyimenőjét próbálják a lehető legkevesebb energiaköltséggel eljuttatni a támadási ponthoz. A többnapos versenyek során ezért gyakran több kapitányra kell figyelniük a csapatoknak. Például a 2024-es Tour de Hongrie nyitószakaszán a BORA-hansgrohe csapata egyszerre próbálta helyzetbe hozni a legjobb sprinterüket, Sam Welsfordot, miközben Emanuel Buchmann, aki a hegyi szakaszokon sokkal erősebb, de a sprintben lassabb, a lehető legbiztonságosabb pozícióban igyekezett maradni.

A másik lényeges tényező a rendelkezésre álló keret. Amikor egy verseny befutója sík, de a cél előtt egy kisebb emelkedő található, számos stratégia kínálkozik a csapatok számára. A legkedvezőbb helyzet természetesen az, ha a csapat rendelkezik egy erős sprinterrel és egy kiváló hegyimenővel is – ám ez a lehetőség a legtöbb csapat számára nem elérhető. Előnyt jelent, ha a csapatban van olyan hibrid versenyző, mint Wout van Aert vagy Mads Pedersen, akik jól bírják a dombokat és a sprintekben is eredményesek – azonban ilyenek csak ritkán bukkannak fel, mint a fehér hollók. Így a csapatoknak gyakran választaniuk kell. Azok, akik a legjobb sprinterekkel rendelkeznek, hajlamosabbak a passzívabb taktikára, próbálva átsegíteni a kapitányt az emelkedőn. Ezzel szemben azok, akik nem számítanak a mezőnyhajrára, inkább a támadó stratégiát választják.

A verseny során számos kritikus pillanat adódik, amelyek jelentős hatással lehetnek a végső eredményre. Az egyik legmeghatározóbb szakasz az éles rajt utáni időszak, egészen addig, amíg a szökés létrejön.

A szökésbe kerülő versenyzők lépései mindig alapos megfontolás alapján történnek. Vegyük például a 2024-es Tour de Hongrie utolsó szakaszát, ahol Mark Cavendish, a verseny kiemelkedő sprintere, egy stratégiai döntés eredményeként indult el a szökésben. Az útvonalon három részhajrá is szerepelt, amelyek lehetőséget adtak számára, hogy pontokat gyűjtsön, és ezzel átvegye a vezetést a pontversenyben. Csapata, hogy támogassa őt ebben, egy segítőt, Michael Mörkövöt is a szökésbe irányította. Egy másik példa a Flanders - Balosie versenyzője, Vincent van Hemelen. Ekkor a hegyi pontversenyt a csapattársa, Siebe Deweirdt irányította. Mivel Deweirdt nem tudott bejutni a szökésbe, a csapat úgy döntött, hogy klubtársát küldi előre, hogy megszerezze az összes hegyi hajrát, ezzel pontokat vonva el Deweirdt riválisaitól. Az akció végül sikeresnek bizonyult, és Deweirdt meg tudta őrizni a piros trikót.

A legnagyobb esélyesek csapatai folyamatosan kontroll alatt tartják a szökéseket. A riválisnak tartott versenyzőket jóval kisebb eséllyel engedik el a mezőnyből, mint az esélytelennek vélt bringásokat. Emiatt a kiscsapatok gyakori vendégei a szökéseknek. Rájuk a korábbi években jellemző volt, hogy médiaszempontok miatt szöknek: céljuk a televíziós közvetítésben való kiemeltebb megjelenés és ezzel új szponzorok behúzása volt. A sportág és a médiapiac átalakulásával ezek azonban fokozatosan elkezdtek kikopni a sportágból.

A verseny során a szökés és a főmezőny közötti távolság folyamatosan változik. Azok a csapatok, amelyek szökésbe küldtek versenyzőt, általában nem vesznek részt aktívan a mezőny munkájában, mivel ez csökkentené saját esélyeiket azzal, hogy üldözik a szökésben lévő csapattársukat. Inkább háttérbe húzódnak, és energiát takarítanak meg arra az esetre, ha a szökést sikerülne utolérniük. Így a legnagyobb terhet a legfelkészültebb csapatok viselik a mezőnyön belül.

Optimális körülmények között a csapatok tagjai váltott vezetéssel haladnak, és közösen végzik a munkát. Azonban egyes versenyzők megpróbálnak kibújni a feladat alól, hogy kimerítsék riválisaikat, miközben ők a szélárnyékban pihengetnek. A többiek próbálkozhatnak az ilyen versenyzők lerázásával, de ez a csapatmunka megbomlásához is vezethet. Ennek következményeként hirtelen lassulások léphetnek fel: senki sem akar az élcsoportban maradni, hiszen senki nem szeretne plusz energiát befektetni csak azért, hogy a végén a pihentebb ellenfelek lesprinteljék őt. Hatalmas előnyt jelenthet, ha egy csapat több versenyzőt is delegál egy ilyen szituációba. A 2024-es pécsi versenyt említve, például Michael Mörköv "duplán" teljesített: az elején sokat tekerve segítette a csoportot, hogy a mezőny előtt maradhassanak, miközben a kapitánya, Cavendish pihenhetett anélkül, hogy utolérték volna őket.

A részhajrák kulcsfontosságú elemei a versenyeknek, hiszen lehetőséget adnak a versenyzőknek, hogy értékes pontokat és másodperceket gyűjtsenek. Az emelkedők szerepe már sokszor terítékre került: általában minél meredekebb egy hegy, és minél közelebb van a célvonalhoz, annál inkább befolyásolja a verseny kimenetelét. Érdemes figyelembe venni, hogy a lankásabb domborzatú szakaszokon, ahol a kerékpárosok gyorsabban haladnak, a szélárnyék hatása sokkal jelentősebb, mint a meredek, akár tíz százalékos lejtőkön.

Az időjárás kulcsszerepet játszhat egy verseny kimenetelében, különösen a szél szempontjából. A szembeszél komoly kihívást jelent a támadók számára, mivel a szökevények gyorsabban kimerülhetnek, mint azok, akik a mezőnyben, a szélárnyék védelmét élvezve pihenhetnek. Ezzel szemben a hátszél kedvez a támadásoknak, hiszen a gyorsulásra ösztönöz. Az igazán izgalmas helyzet azonban az oldalszél, amikor a mezőny jellegzetes átlós formát ölt, és a versenyzők egymás mellett helyezkednek el. Ezeket a formációkat "echelonoknak" hívják. A keresztben fújó szél könnyedén szétszakíthatja a csapatokat, így ilyenkor különösen fontos a helyezkedés és a taktikázás.

Az útviszonyokra való odafigyelés elengedhetetlen. A legimpozánsabb belga és francia egynapos versenyek kockaköves szakaszai sokszor rendkívül rossz állapotúak, és igencsak megnehezítik a kerékpárosok dolgát, főleg a meredek emelkedőkön. Olaszországban a Strade Bianche híres fehér murvája, míg Franciaországban a Tro Bro Leon szakaszai szintén komoly kihívások elé állítják a versenyzőket. De nemcsak a nehéz terep, hanem egy technikás, kanyargós pálya, egy szűk út vagy éppen egy körforgalom is döntő pillanatokat hozhat, amelyekre a csapatvezetők külön figyelmet fordítanak, hogy versenyzőik sikeresen navigáljanak a kihívások között.

Több, egymástól teljesen ellentétes forgatókönyvről is beszélhetünk a versenyek végén, de tekintsük át a leggyakoribb forgatókönyveket. Az első egy klasszikus mezőnyhajrá egy sík szakasz végén, ahol a csapatok megfogták a szökevényeket. Ilyenkor az utolsó tíz-tizenöt kilométeren már hatalmas a helyezkedés a mezőny elején. A sprintercsapatok úgynevezett vonatokat formálnak, melyekben a segítők sprinterük előtt fogják a szelet. A többnaposokon ilyenkor az összetett esélyesek csapatai is az élen tömörülnek, hiszen a mezőny elején kisebb eséllyel keveredik bele kapitányuk egy bukásba vagy szakadásba.

Három kilométerre a céltól egy kritikus fordulóponthoz érkezünk. Itt lép érvénybe a három kilométeres szabály, ami azt jelenti, hogy ha valaki ebben a zónában technikai problémával küzd vagy baleset áldozata lesz, még akkor is megkapja annak a csoportnak az időeredményét, amelyhez tartozott. Ezen a szakaszon az összetett esélyesek csapatai fokozatosan hátrálni kezdenek, míg a sprinterek számára kialakított vonatok veszik át a vezetést. Azok a csapatok, amelyek nem rendelkeznek sprinterrel, ekkor hosszabb támadási manőverekkel próbálnak meglepetést okozni riválisaiknak, hogy előnyhöz jussanak.

A felvezető emberek szerepe kulcsfontosságú a sprintversenyek során, hiszen ők segítik sprintereiket abban, hogy a lehető legoptimálisabb pozícióba kerüljenek a start előtt. A sportág élvonalába tartozó versenyzők, mint például Danny van Poppel vagy Simone Consonni, nem csupán önállóan is kiváló sprinterek, hanem a helyzetfelismerésük révén igazi titkos fegyverré válhatnak csapataik számára. Azok a sprinterek, akik nem élvezhetik egy tapasztalt felvezető támogatását, gyakran kénytelenek a riválisaik mögött helyezkedni, hogy megpróbálják megszerezni a legjobb pozíciót. Ekkor a pályán hatalmas a tumultus és a lökdösődés, ami a sprintbefutók legkockázatosabb időszakává teszi ezt a szakaszt. A hajrá indításának pillanata számos tényezőtől függ: a versenyzők képességeitől, a célegyenes domborzati viszonyaitól (emelkedik vagy lejt), a kanyarok elhelyezkedésétől, valamint a riválisok stratégiájától.

Az emelkedőkön is fontos szerep hárul a segítőkre. Olyan tempót igyekeznek diktálni a mezőny elején, mely a csapat kapitányának még éppen megfelelő, a riválisoknak azonban már túl gyors. A segítő egészen addig viszi ezt a tempót, míg teljesen el nem fogy az ereje - ekkor átadja a helyét a sorban következő embernek. Az utolsó hegyi segítők általában nem omlanak össze ilyen látványosan: afféle biztonsági opciót jelentenek a kapitány mögött, ha ő megzuhanna.

A hegyi kerékpározás világában a versenyzők között számos különböző stílust és stratégiát találunk, ami jelentősen befolyásolja a hegyekben vívott harcokat. Primoz Roglic például igazi sprinter, aki a nehéz hegymenetek végén képes bámulatos tempóra kapcsolni. Riválisai számára tehát nem elegendő csupán együtt érkezniük vele a célig; már a hegyekben meg kell próbálniuk leszakítani őt, hogy elkerüljék a vereséget. Ezzel szemben Jonas Vingegaard nem a leggyorsabb lábakkal bír, de hosszú, meredek emelkedőkön rendkívül hatékonyan tudja kimeríteni ellenfeleit. Ha a célegyenes nem a csúcsnál, hanem egy lejtmenet után következik, olyan szakértők kerülnek előtérbe, mint Tom Pidcock vagy Puck Pieterse. Ők technikai tudásukkal és bátorságukkal kiemelkednek a lejtőkön, lehetőséget adva arra, hogy a riválisaiktól eltávolodjanak és megcsillogtassák tehetségüket.