Ezek az ételek igazi kincsek, amelyekért egy kisebb vagyont kellene kifizetni, de sajnos csak a látványukban gyönyörködhetünk.
A japán gasztronómiának van egy egészen különös leágazása, az ún. sampuru, amiről talán kelleténél kevesebb szó szokott esni, pedig nagyon is megérdemli a figyelmet. Cikkünkben igyekszünk pótolni ezt a fájó hiányosságot.
Ha az ember Japánban jár, és benéz egy étterem kirakatába, nagy valószínűséggel látni fog egy gusztusos válogatást az ott kínált finomságokból: frissen elkészített sushik, ropogós tempurák és aranybarna gyozák, vagy éppen yōshokuk (vagyis nyugati ihletésű ételek), például hamburgerek, tacók és palacsinták sorakoznak szépen elrendezve a tányérokon.
Ez első pillantásra talán annyira nem is különös; azonban ha közelebbről megnézzük, hamar kiderül, hogy valami nem stimmel.
Amit Japánban "sampuru"-nak hívnak, az valójában az angol "sample" szóból ered, és olyan élethű ételek műanyag másolatait jelenti, amelyek éttermek bejáratánál találhatók. Ezek a színes és részletes bemutatók lehetővé teszik a vendégek számára, hogy vizuálisan megismerkedjenek az ételekkel, mielőtt rendelnének. A sampuru nemcsak a turisták, hanem a helyiek körében is népszerű, hiszen segít a választásban, és gyakran művészi precizitással készülnek el.
A sampuruk őrületesen népszerűek az országban, ennek megfelelően pedig a sampuru-piac is óriási forgalmat generál; vagyis műanyag ételt készíteni nagy üzlet.
A japán gasztronómia története a 19. századra nyúlik vissza, amikor az éttermek tulajdonosai kreatív módon, valódi ételeket helyeztek ki az üzleteik elé, hogy magukhoz vonzzák a járókelőket. E módszer azonban nem volt mentes a nehézségektől; a legtöbb étel gyorsan elvesztette frissességét, így a vendégek helyett inkább a legyek találták meg vonzóbbnak az étkezési lehetőségeket, ami cseppet sem volt ínycsiklandó látvány.
A történet kulcsfontosságú pillanata egy Gudzsó városából érkezett üzletember, Ivaszaki Takizo megjelenésével kezdődött. A legenda szerint, míg egy nap a gyertya lángjánál ülve a viasz csöpögéséből keletkező apró formák szépségét szemlélte, váratlanul elragadta a kreativitás szelleme. Ekkor határozta el, hogy élethű ételszobrokat alkot, melyek nem csupán díszek, hanem igazi művészeti remekművek is lesznek.
1932-ben, több hónapnyi próbálkozás után Ivaszaki viaszból elkészítette az első művét: egy rizzsel és ketchuppel töltött omlettet. Egy anekdota szerint megmutatta az ételt a feleségének, aki nem tudta megkülönböztetni az eredetitől. Hamarosan már különböző ételhamisítványokat készített, majd boltoknak és éttermeknek adta el őket.
A rántotta bemutatása abban az évben egy oszakai áruházban igazi szenzációt keltett, ami lavinaszerű hatást gyakorolt a piacon: nem sokkal később Tokió legnagyobb áruházai is felfedezték a sampuruk előnyeit, hogy fellendítsék eladásaikat.
Ivaszaki időzítése valóban páratlan volt: éppen akkor kezdett felfelé ívelni az étteremkultúra Japánban, amikor a nyugati stílusú ételek, más néven yōshoku, is egyre nagyobb népszerűségnek örvendtek. Ekkor a samupuruk jelentős szerepet játszottak abban, hogy az új, a szigetországban korábban ismeretlen ízeket és fogásokat bemutathassanak az éttermek a vendégek számára.
A sampuruk a második világháború után is igen hasznosnak bizonyultak, csak éppen fordítva: miután az USA megszállta Japánt, tömegesen jelentek meg az amerikai katonák, akik természetesen nem tudták elolvasni a helyi étlapokat, viszont helyette rámutathattak a kívánt étel viaszreplikájára - ezt a gyakorlatot egyébként a turisták még ma is alkalmazzák.
A viaszmásolatok viszont nem voltak igazán hibátlanok: a nyári hónapokban hajlamosak voltak arra, hogy kissé hervadtan és kevésbé vonzóan nézzenek ki. Képzelj el egy tányér viasz uborkatekercset, ami beleolvad a mellette lévő garnélarákos nigiribe – hát, az egészen furcsa látványt nyújtott! Éppen ezért az 1970-es években a sampuruműhelyek áttértek a műanyag használatára.
Más országokkal ellentétben Japánban a műanyag élelmiszerek előállítása nem a gépek uralta nagyüzemben történik, hanem a hagyományos kézműves technikák révén, kis műhelyekben. Itt a mesterek aprólékos odafigyeléssel dolgoznak, hogy ezek a mesterséges ételek a lehető legjobban tükrözzék az igaziak megjelenését és részleteit.
A legnagyobb mennyiségben Ivaszaki Takizo szülővárosában, Gudzsóban készítik el ezeket a termékeket, amely Tokiótól csupán három órás autóútra, a festői hegyek ölelésében helyezkedik el. Az igazi vásárlói központ azonban már a főváros szívében, a híres Kappabashi utcában található, ahol a konyhai felszerelések igazi paradicsoma várja az érdeklődőket.
De hogyan is készül el egy valódi japán sampuru? Az ügyfelek gyakran nem csupán fényképeket küldenek a műhelyeknek az általuk kívánt ételekről, hanem magukat a fogásokat is. Az ételt ezt követően szilikonba mártják, hogy pontos formát nyerjenek belőle. Miután a forma megkötött, folyékony műanyagot öntenek bele, és hőkezeléssel érnek el egy szilárd állapotot. A legkritikusabb lépés, a festés, végül következik: ha minden a tervek szerint alakul, a végeredmény gyakorlatilag megkülönböztethetetlen az igazi ételtől.
Ezek a másolatok persze nem olcsók: körülbelül hússzor annyiba kerülnek, mint a valódi ételek, de cserébe mindegyik egyedi darab.
Bár a sampurukészítés továbbra is egy több milliárd dolláros iparágnak számít Japánban, egyre több szakértő osztja azt a véleményt, hogy az aranykor fokozatosan leáldozik. Érdekes módon ezt már a kilencvenes években is megpróbálták megjósolni, mégis a várakozások ellenére a szakág továbbra is virágzik.
Különösen figyelemre méltó, hogy az utóbbi években a műétel-turizmus virágzik, hiszen a látogatók örömmel vásárolnak ilyen egyedi szuveníreket. A helyi műhelyek gyorsan alkalmazkodtak ehhez az új trendhez, és ma már a klasszikus kulcstartóktól kezdve a különböző telefontokokig terjed a sampuru-variációk széles választéka. Bár Japánban a kereslet talán stagnálni látszik, Kínában és Dél-Koreában a népszerűség továbbra is emelkedő pályán mozog. Így a sampurukban még biztosan rejlik hatalmas potenciál.
