Cölibátus: hogyan vált a papi szüzesség a szexualitás bűnné nyilvánításának eszközévé?

A cölibátus kérdése a Biblia lapjain szinte észrevétlen marad, míg a kora középkorban egyfajta közvetlen kapcsolatot jelentett Istenhez való eljutásra. A BBC History legfrissebb, februári számában Diarmaid MacCulloch, a vallástörténet szakértője és az Oxfordi Egyetem professor emeritusa, a kereszténység és a szexuális önmegtartóztatás bonyolult kapcsolatát tárja fel. Elemzésének lényegét rövidített formában osztjuk meg.

A keresztények évszázadokig nagyra - a házastársnál és a gyermekeknél jóval többre - értékelték a cölibátust, vagyis a szextől való tartózkodást és a családi élet elutasítását, gondolván, hogy a cölibátusban élők, különösen a felesküdött szerzetesek és apácák hamarabb jutnak a mennybe, mint a házasok. A házasságból ki lehetett menekülni, ha valaki szerzetesi életre váltott, hallgassunk meg egy, a korai szerzetesség egyik vezéralakja, Cassianus Szent János 4. századi szerzetes által leírt borzalmas történetet. A keleti szerzetesek szabályai című útmutató könyvében Cassianus megemlékezik Patermutusról (a "néma apáról"), egy gazdag férfiról, aki vallásos életet akart követni, és kolostorba vonulásakor a nyolcéves kisfiát is magával vitte. A kolostor apátja nem értékelte e cselekedetét, ezért - hogy a biológiai köteléket elvágja - különböző intézményekbe utalva őket, elválasztotta egymástól az apát és a fiút.

Patermutust ezután szadista próbának vetették alá. Megtudta, hogy kisfiát "szándékosan elhanyagolják", "rongyokban járatják", nem mosdatják, sőt, olykor addig verik, amíg sírni nem kezd, csak azért, hogy érzékeltessék: vér szerinti apja nem védheti meg őt e kegyetlenségektől. A történet sokkoló módon az ószövetségi pátriárka, a fiát, Izsákot áldozatnak felajánló Ábrahám cselekedetének rituálisan előadott paródiájában kulminált, amikor az apát megparancsolta Patermutusnak, hogy dobja a fiát a folyóba. Már ott álltak a víz szélénél, amikor két, ott elhelyezett szerzetes közbelépett, hogy közölje az apával: átment az új hivatásához szükséges hűségvizsgán. Izsákhoz hasonlóan a fiú sem halt meg, Patermutus azonban mindent elveszített a múltjából. Többé már szülő sem volt.

A szírek voltak az elsők, akik elindították ezt a folyamatot.

Cassianus olvasói számára Patermutus és kisfia történetének tisztelete elengedhetetlen volt, hiszen Patermutus cölibátusra lépése a szellemi elkötelezettség szimbólumává vált. A cölibátusban élő férfiakat és nőket - legyenek azok remeték, szerzetesek vagy apácák - már a 4. századtól fogva a szellemi élet magasabb szintjén állóként kezelték. Ezen emberek, akik elutasították a szexuális kapcsolatok minden formáját, a hagyományos, biológiai családokkal szemben a tisztaság és az önmegtartóztatás példaképeiként tűntek fel. Ez az értékrend a következő ezer év során is megmaradt, különösen a nyugati egyházban, ahol a cölibátus választása sokak számára a szent élet megélésének kulcsa volt. De mi áll ennek a mélyen gyökerező hagyománynak a hátterében? Milyen szellemi és társadalmi tényezők alakították ezt a nézetet, amely a szexuális kapcsolatok elvetését a szentség és a magasabb rendű életforma elérésének eszközévé tette?

E kérdéssel szembesülve észszerűnek tűnhet, hogy a héber Bibliában vagy a keresztény Újszövetségben keressük a megoldás kulcsát, ám egyikben sem sokat vagy éppen semmit sem találunk, ami megadná a kolostori élet vagy a cölibátus alapját. Éppen ellenkezőleg. A judaizmus volt és marad az a vallás, amelyben a család - mint egység - központi szerepet kap, és úgy tűnik, ettől az Újszövetségben ábrázolt első keresztény generációk attitűdje sem túlságosan különbözik.

A cölibátus gyakorlásának első nyomaira a 2. századi Szíriában bukkanunk, ami figyelemre méltó, hiszen ez jóval később történt, mint a Biblia utolsó könyveinek megírása. A fogalom eredete és fejlődése szorosan összefonódik a földrajzi tényezőkkel, valamint a kereszténység és más vallások közötti kölcsönhatásokkal. A szírek, mint a Mediterráneum keleti részének tehetséges kereskedői, nyugaton a Római Birodalommal, keleten pedig Indiával, Közép-Ázsiával és Kínával ápoltak üzleti kapcsolatokat. E kereskedelmi utazásaik során felfedezték a keleti kolostorok világát, amelyek hatással voltak vallási és társadalmi elképzeléseikre.

A cölibátusban élő buddhista és hindu közösségek különleges életformájuk révén nem csupán saját vallási hagyományaik ápolására összpontosítanak, hanem a belső béke és harmónia keresésére is. A szíriai keresztények ezt a megközelítést vonzó lehetőségnek tartották, mivel úgy érezték, hogy a cölibátus által nemcsak spirituális gazdagságot nyernek, hanem egy mélyebb kapcsolatot is kialakíthatnak önmagukkal és a transzcendenssel. Ezen tapasztalatokat magukkal vitték, gazdagítva saját vallási és kulturális szokásaikat.

Bármi is zajlott a háttérben, a monaszticizmus felemelkedése valóban lenyűgöző történet volt. A keresztények egyre nagyobb számban vágytak arra, hogy szerzetesekké vagy apácákká váljanak, hiszen a cölibátus révén a legközelebb érezhették magukat az angyalokhoz, Isten közvetlen szolgáihoz. Ez a szellemi vonzalom nem csupán egy életforma választása volt, hanem egy mélyebb kapcsolat keresése a transzcendenssel és a szenttel.

Az önmegtartóztató atyák olyan bölcs vezetők, akik képesek uralkodni saját vágyain és indulataikon. Ők a mértékletesség és a fegyelem példaképei, akik a közösség érdekében képesek lemondani saját kényelmükről. Eredendően erős hitük és elkötelezettségük révén képesek irányt mutatni másoknak, és inspirálni őket arra, hogy ők is hasonló értékeket kövessenek. Az önmegtartóztatás számukra nem csupán önkorlátozás, hanem egy magasabb cél szolgálatába állított életformát jelent, amely által a közösség összetartó erejét erősítik.

A 4. és 5. században egy érdekes helyzet alakult ki, amikor férfiak két eltérő csoportja úgy vélte, hogy ők a földi angyali létezés megtestesítői: a szerzetesek és az eunuchok. Az eunuchok ebben az időszakban kulcsszereplők voltak a keresztény közösségek életében: császárok és császárnék megbecsült szolgái, sőt a Bizánci Birodalom hadvezérei is. A bizánci keresztény egyház történetében több konstantinápolyi pátriárka (akik lényegében érsekként funkcionáltak) eunuch volt, ami tovább bonyolította a helyzetet, hiszen a szerzetesek soraiban is akadtak hasonlóan megcsonkított férfiak. A fiatal, ambiciózus férfiak számára a kasztráció nem csupán egy drámai döntés volt, hanem egy igencsak vonzó lehetőség a hivatali előrejutásra a bizánci császárok uralkodása alatt.

A szerzetesség terjedése szoros összefonódásban állt a keresztény egyház és a római császári hatalom közötti szövetséggel. Ebben a kontextusban a cölibátus egyéni döntésként jelent meg, olyan társadalomban, ahol a legtöbb ember számára korlátozott volt a választási lehetőségek sora. A cölibátus nem csupán önmegtartóztatást jelentett, hanem egy különleges lehetőséget is nyújtott az Istennel való mélyebb kapcsolatra. Olyan emberek számára, akik ebben a korban éltek, amikor a fizikai vértanúság már nem volt elérhető, a cölibátus egyfajta élő tanúságtételként szolgált, lehetőséget teremtve arra, hogy az önfeláldozás útján közelítsenek az isteni egységhez, miközben Róma az üldözést a pénzbeli támogatásra cserélte.

Az évek során jelentős eltérések bontakoztak ki a keleti és a nyugati szerzetesség gyakorlatában. Nursiai Szent Benedek (körülbelül 480–547) – aki Itáliában megalapította a bencés rendet, amely a nyugati szerzetesség legmeghatározóbb irányzata lett – Johannes Cassianus tanításait követve elvetette azt a keleti hagyományt, amely szerint két vagy három szerzetes együtt él, míg a közösségek határain kívül vándorolnak. A keleti keresztény monaszticizmusban a cölibátus mindkét formája továbbra is széles körben elterjedt maradt, míg a nyugati szerzetesek csak a 13. századra kezdték el újra felfedezni a vándorlás lehetőségét, de ezt már egy szigorúan ellenőrzött keretek között, a barátok formájában tették.

A legfontosabb momentum, hogy - miközben Nyugat-Európa életében és kultúrájában a kolostorok központi jelentőségre tettek szert - a nyugati egyház a kereszténység történetében egyedülálló lépést tett: egyesített két különböző elköteleződést: a cölibátust és a papi hivatást. Ez részét képezte a nyugati társadalom teljes átalakításának, amit egymást követő pápák indítottak, főként VII. Gergely (1073-1085), aki egy személyben volt az egyház feje és szerzetes, ezért e folyamatot gyakran jellemezték "gregorián reformként", sőt, forradalomként.

Eredetileg a szerzetesek és papok közül csupán néhányan egyesítették a két szerepet, miközben a legtöbb pap családos életet élt. Azonban a 11. századtól kezdve, Gergely pápa és más nyugati egyházi vezetők határozottan megtiltották a házasságot a diakónusok, papok és püspökök számára. Ennek a döntésnek a mögött az a gondolat állt, hogy a lelki szolgálat és a hívők iránti elkötelezettség teljes mértékben megkívánja a világi kötelékek elhagyását. A házasság és a családi élet elhagyása lehetőséget teremtett arra, hogy a papok teljes figyelmüket az egyházi feladatokra fordíthassák, ezáltal mélyebb kapcsolatot ápolva Istennel és a hívekkel.

a szex gyakorlása - még a házasságban is - tisztátalanságot hoz magával, és ez a tisztátalanság a misézést is érintheti, ami a papság különleges hivatása.

Ez a drámai szétválasztás mélyen megosztotta a nyugati társadalmat, két jól elkülöníthető csoportra: a papságra és a laikusokra. Dyan Elliott, a középkor szakértője, éleslátóan megjegyzi, hogy "a cölibátusban élő klerikális elitnek szüksége van a párzó laikusokra". Ebből a nézőpontból a római katolikus teológia keresztény házasságról alkotott felfogása egészen a mai napig ennek a logikának a tükrében állapítható meg.

Ez is változást jelentett, mivel korábban a keresztény házasságban ténylegesen megtörténhetett a szexuális kapcsolat elutasítása. A 4. és 10. század között a keleti és nyugati kereszténységben egyaránt találunk olyan történeteket, amelyekben szentéletű férjek és feleségek önmegtartóztató házasságban élnek. A legnépszerűbb angolszász szentek egyike, az előkelő születésű elyi Szent Ediltrud apácafőnöknő (636 k. - 679) nagy tiszteletben állt, pedig két egymást követő királyi házasságban is elutasította a szexet. Mindez a gregorián forradalom alatt megváltozott, mivel a házasság már nem csak az egyetlen helyzet volt, amelyben az utódnemzés törvényesen végbemehetett, de a házasságot - amennyire lehetett - az utódnemzés határozta meg. Ez az elgondolás csak a 11-12. század óta létezik.

Oldás és még erélyesebb tiltás

A 16. században Luther Márton és a protestáns reformerek bátor lépésre szánták el magukat, amikor megkérdőjelezték a társadalom kettős nézőpontját. E fellázadással a régi nyugati egyház romlottnak vélt jellemzői ellen léptek fel, amelynek legfőbb jelképe a papság cölibátusa volt. Luther hangsúlyozta, hogy a papok nem különböznek lényegesen más emberektől, ezért joggal kellene elismerni számukra is a házasság és a család alapjogát. Élete példájával is alátámasztotta nézeteit, hiszen feleségül vette Katharina von Borát, egy egykori apácát, és együtt egy boldog, szenvedélyes családi életet éltek, amely új értelmet adott a házasságnak.

A református Európában, valamint a globálisan terjedő protestantizmus keretein belül a cölibátus nem csupán a házasság mögé szorult, hanem még ennél is kedvezőtlenebb megítélés alá került: pápista babonának tekintették. A klerikális családok ismét domináló szerephez jutottak az egész protestáns kontinensen, és jelenlétük a közösségben valójában mintaként szolgált más családok számára.

A reakció azonban most sem maradt el, mivel a nyugati egyház még erélyesebben megerősítette a cölibátus középkori attitűdjét. A tridenti zsinat (1545-1563), amely kiteljesítette az "ellenreformációt" - a katolicizmus visszavágását a protestantizmusnak -, a létező legünnepélyesebb átokkal sújtott mindenkit, aki azt állította, hogy "a házas állapot felülmúlja a szüzesség vagy a nőtlenség állapotát, és jobb és boldogabb dolog házasságban egyesülni, mint szűznek vagy nőtlennek maradni."

A Loyolai Szent Ignác által megalapított jezsuiták megjelenésével a cölibátus különféle formái szélesebb körben váltak hozzáférhetővé a hívek számára. Az 1540-ben létrejött rend már kezdetektől fogva nemzetközi szinten működött, és szigorú felkészítést biztosított mindazoknak, akik a cölibátus életformát választották. Ennek fejében a jezsuiták az elit laikus családok fiainak egy átfogó és kifinomult oktatási rendszer keretében nyújtottak lehetőségeket. E párhuzamos törekvés részeként a jezsuiták női szövetségesei, az orsolyiták, szintén fontos szerepet játszottak a lányok nevelésében, biztosítva, hogy a fiatal nők is megkapják a szükséges tudást és értékeket.

Azokban az országokban, ahol a katolikus egyház még mindig jelentős befolyással bírt, az ellenreformáció eszméi hosszú időn keresztül virágzottak. Azonban 1789-ben bekövetkezett a francia forradalom, amely a régi egyházi hatalom elleni egyre fokozódó és brutális támadások sorozataként indult. Ekkor a papi nőtlenség került a középpontba, és a papokat halálos ítéletekkel, börtönbüntetésekkel vagy száműzetéssel fenyegették. A menekülés egyetlen biztos módja a házasságkötés lett. Miután 1801-ben a régi katolikus struktúrák részben helyreálltak, köszönhetően Napóleon és a Vatikán közötti megállapodásnak, a papság több mint 3000 tagja, köztük körülbelül 1000 szerzetes és 300 apáca, pápai feloldozást kért az előző évtizedben elkövetett "bűneikért".

A Nyugat hanyatlása egy olyan téma, amely mélyen gyökerezik a történelemben és a társadalmi változásokban. E jelenség mögött számos ok húzódik meg, mint a politikai instabilitás, gazdasági válságok és a kulturális identitás válsága. Az elmúlt évtizedek során a Nyugat, amely egykor a világ vezető hatalma volt, számos kihívással nézett szembe, amelyek megkérdőjelezték dominanciáját. A globalizáció és a technológiai fejlődés új versenytársakat hozott létre, miközben a társadalmi feszültségek és az egyenlőtlenségek is felerősödtek. A politikai polarizáció és a populizmus térnyerése új kihívások elé állította a demokratikus intézményeket. Ezek a változások nem csupán gazdasági vagy politikai szempontból fontosak, hanem mélyen hatnak a társadalmi és kulturális értékekre is, amelyek meghatározzák a Nyugat identitását. A hanyatlás tehát nem csupán egy statisztikai mutató, hanem egy komplex folyamat, amely új kérdéseket vet fel a jövőnkről és a globális közösség szerepéről. A Nyugat sorsa most azon múlik, hogy képes lesz-e alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, új utakat találni a fejlődéshez, és újra megerősíteni identitását a folyamatosan változó világban.

A katolikus egyház, amely képes volt újból érvényesíteni saját érdekeit, visszaállította a papi nőtlenség gyakorlatát. A 20. század során azonban új kihívások merültek fel, mivel sok pap és papnövendék kezdett abban bízni, hogy a nőtlenség kérdése választhatóvá válhat. VI. Pál pápa 1967-ben azonban határozottan megerősítette a kötelező nőtlenség elvét, ami sok pap számára azt jelentette, hogy a közösségi szolgálatot feladva házasságot kötnek. Ezzel párhuzamosan Nyugaton drámai csökkenésnek indult a pappá szentelésre várók száma.

Afrika számos területén, ahol a házasság hagyományosan elvárt normának számít, függetlenül az egyházi státusztól, a helyi katolikus közösségek reakciója az volt, hogy a megszokott életvitelüket folytatták, miközben nyitott szívvel fogadták azokat a katolikus papokat, akik házasságban éltek és gyermekeket neveltek. Érdemes megemlíteni, hogy ezen a kontinensen a papi hivatás iránti elkötelezettség továbbra is erőteljesen jelen van, és sokan választják ezt az utat, függetlenül a fennálló hagyományoktól és szabályoktól.