Ceglédi Zoltán: Miért érdemes mégis megölelnünk a migránsokat?

Mert nem lehet célunk, hogy szándékosan ártóak legyünk. Mert nélkülük nem tudnánk fenntartani a társadalmi rendünket. Mert nincs olyan határ, ami mindörökké megállíthatna minket, és amely ne lenne átléphető.

Nincs szándékom, és talán képességem sincs arra, hogy mindig a többség után loholjak. Cserébe viszont elkerülhetem a folyamatos magyarázkodást, hogy ezt a kompromisszumot még meg kell szövegezni. Hadd hallgasson egy kicsit az ész és a szív, mielőtt mindenki szabadon megosztaná a gondolatait… de előbb itt van ez a kis darab dolog. Hamm-hamm!

2015-től kezdve egy különös morális irányvonal, a Willkommenskultur, határozta meg a közbeszédet, amely a Csomolungma magasságáig emelkedett. A szírekkel szelfiző Merkel kancellár és a félmeztelen karibi fiatalokkal ölelkező Macron elnök vezették a narratívát, amely a helyes hozzáállást hirdette. Azok, akik mertek rákérdezni a terveinkre, az érkezők kezelésére, vagy a jövőbeli kilátásokra, gyakran megkapták a magukét – a kérdezők karanténba kerültek, mintha a tudatlanságuk bűne lenne. Rutinosan összekeverték a valódi rasszistákat azokkal, akik csupán a jövőjük miatt aggódtak, akik nem a bőrszínt vagy a vallást, hanem a közösen épített társadalom sorsát kérdőjelezték meg. Mindezek mellett felmerült a kérdés: milyen világ vár ránk, és miféle közösséggé formálódunk a jövőben?

Jelenleg ott tartunk, hogy az eddig említett karanténból egyszerre szabadult ki minden, és az események egy új irányt vettek. Most azt a feladatot kaptam, hogy a másik oldalról is megvilágítsam a helyzetet. Nem csupán a vallás vagy a bőrszín számít, hanem inkább a jövő miatt érzett aggodalom az, ami foglalkoztat. Arra gondolok, hogy milyen világ vár ránk, és miféle közösséggé alakulunk a következő években.

Mit szóltak volna, ha az elfogadó-befogadó tirádák, a pályaudvari, valóban emberséges szendvicskenések közepette valaki megjövendöli, hogy legközelebb olyan miniszterelnök-jelöltjük lesz, aki "migránsszámlálót" rak a határra? Hogy a közhelyesen kiposztolt, Imre herceghez szóló intelmek után már az itt dolgozó vendégmunkásokat is Pantone-skálával vizsgálják, hogy maradhatnak-e?

Mindenesetre szeretnék megosztani veletek három olyan szempontot, amelyek igazán közel állnak a szívemhez.

Ez egy intim történet számomra, de nagyon is lényeges: az apai nagyszüleim anyanyelve nem a magyar volt. Bácskai bunyevácok származásúak, és ahogy a nagymamám mesélte, a "gyerekektől az utcán" tanulták meg a magyar nyelvet. Trianon árnyékában, a piros határseb fölött, Tompán sikerült is jó magyarrá válniuk. Crnkovics (amiből később Ceglédi lett), Gyukics, és ott van még Vukovics, hogy csak néhány nevet említsek. Gyerekkoromban természetes volt, hogy a szabadkai rokonok bunyevácul beszéltek, mert ez volt számukra a legegyszerűbb. A nagyszüleim pedig, felnőttként, már magyarul válaszoltak, hiszen ez jött a nyelvükre. Azok, akik bunyevác nyelven beszéltek, annyira értették, hogy felfogják a válaszokat. Egyfajta vegyes identitásban éltünk, ahol a különböző nyelvek és kultúrák egybefonódtak.

Természetesen, a múlt század elején született magyar és bunyevác közötti távolság kétségtelenül kisebb volt, mint a 2025-ös magyar és afgán között. Az a logika, amely ma próbálja értelmezni az utóbbiak kapcsolatát, úgy tűnik, hogy visszamenőleg kiszorítja a korábbi közösségeket a diskurzusból. A Crnkovics család nyelve, hite, gasztronómiája, viselete és zenéje, valamint az érzelmi reakcióik egészen mások voltak, mint a megcsonkított Magyarország magyarjainak. Dédanyámra emlékszem, mint egy ijesztő fekete szarkára. A nővérével együtt ültek a sötét szobában, arcukat fekete kendő keretezte, és már nem igazán tértek át "rendesen" a magyar nyelvre, az írás-olvasás pedig szinte ismeretlen volt számukra – ezzel egy újabb sztereotípiát állítva párhuzamba. Talán jobban tükrözték a korabeli magyar valóságot, mint ahogy a mai szíriai menekültek tennék – de távol álltak attól, hogy autentikus magyar identitásuk legyen.

Tehát, a mai, egyre szűkülő magyarság-definíciók szerint még a felmenőim sem illenének bele, és hadd szolgáljak önbizonyítékkal a hipotézisem alátámasztására. Gondoljunk csak arra, hogy édesapám is már eltávolodott a gyökereitől, és leginkább „csupán” magyar identitással bírt. Én magam pedig, ha akarnám (bár nem vágyom rá, még Nyugaton sem), nem tudnám máshogy meghatározni magam, mint magyar.

Mindenképpen hiszek abban, hogy ez a közösség ma is képes lehet arra a fejlődésre, amelyet a múltban már megélt, akár első generációs bevándorlókkal indulva. Az alapvető célom pedig az, hogy visszataláljunk az emberiesség gyökereihez.

Itt is a magam ügyével jövök előbb, két generációs végpontra van személyes rálátásom. Az egyik egy kis falu általános iskolája, ahol évek óta egy kiskaput használva "mentik meg" az önálló évfolyamindítás lehetőségét, tehát hogy a minimális létszám meglegyen egy elsős osztályhoz. Amennyiben ugyanis e gyerekek közt van sajátos nevelési igényűnek minősített, az törvényileg duplán számít. Így hát lesz is. De ettől még világos, hogy

Vitathatjuk, hogy a mai modern jólét vagy a családpolitikánk hiányosságai állnak a jelenség hátterében, de a lényeg a tény: a helyzet aggasztó. A belföldi korfa, amelynek lombja egyre terebélyesebb, egy vékonyka venyigének tűnik, amelynek nem lenne szabad ily vastag törzs helyett állnia. Ha nem biztosítunk számára külső támaszt, könnyen elbillenhet és kidőlhet.

Ez a téma valóban rendkívül fontos és aktuális. A magyarországi idősellátás jelenlegi helyzete olyan, mint egy finom egyensúly, amely bármikor felborulhat. Ma az idős, beteg magyar állampolgárok ellátása jórészt a fiatalabb, talán kevesebb betegséggel küzdő gondozókra hárul, akik minden erejükkel próbálják segíteni őket. Ám ez a rendszer egyre inkább instabillá válik, és most éppen egy influenzajárvány is rámutatott a gyengeségeire. Ha a házi segítségnyújtásra megbízott gondozó megbetegszik, akkor ki fogja gondozni azokat, akiknek aznap segítségre lenne szükségük? Ez a helyzet nemcsak az érintettek, hanem a rendszer fenntarthatósága szempontjából is komoly aggályokat vet fel.

Bár próbálkoztunk visszahozni a néha valóban túlzottan bőkezű, de jellemzően inkább indokolt nyugdíjból a még így-úgy munkaképes embereket, ez sajnos nem elegendő. Hiába szívtuk el a határon túli magyar közösségek munkaerejét, legyen szó takarítókról vagy a tehetséges Rúzsa Magdiról, az eredmény még mindig elmarad. Talán még udvarolhatunk a nyugatra költözött honfitársainknak, de ahhoz, hogy valóban tömegek térjenek haza, szükség lenne arra, hogy a Bayer-show apokaliptikus nyitó monológjai a mindennapok részévé váljanak Bécsben, Berlinben, Brüsszelben és más, nem alliteráló nagyvárosokban.

Igen, ostobaság volt tíz éve a Magyarországon csapatostul munkára jelentkező szír agysebészekkel és afgán rakétatudósokkal kecsegtetni. De abban az országban, ahol rövidesen több lesz az idős, mint a fiatal, mi a rendszerszintű megoldás arra, ha nincs ember, aki a beteg édesanyádat a műtét után átemelje a kórházi ágyra? Aki levágja az útra lógó, veszélyes ágakat meg havat lapátoljon? És ki fogja, hányan fogják majd húsz meg harminc év múlva aktív dolgozóként azt az adót meg járulékot befizetni, amiből majd akkor kellene rendőrt meg orvost bérezni, pláne nyugdíjat folyósítani?

Bocsánat a profán példáért, de ha ég a házam, nem az az elvárásom, hogy kifejezetten egy pödrött bajszú, Pista nevű legény oltsa el, enyhe kakuminális t-ket ejtve, karikást pattogtatva. Oltsa el bárki. Musztafa akár. Ha nincs elég ételfutár, ellenben a digitális megoldások már lehetővé teszik, hogy előzetes nyelv- és helyismeret híján is kiszállítsák nekem szorgos fülöp-szigeteki futárok a római pizzát (mert csak azt szabad házhoz rendelni, a nápolyi nem tűri az izzadó dobozos hurcibálást)... de ez már zajlik! És működik! Mondd, ha a nagymamádnak csak Ali tudná bekötni az infúziót, akkor inkább száradjon ki a Mami?

A minimum, amit el szeretnék mondani, az az, hogy nem fogjuk megoldani az élet kihívásait itthon, ha kizárólag magyarokra építjük a jövőt. Sokkal értelmesebb lenne azon munkálkodni, hogy a lehető legszigorúbb migránskvótát állítsuk fel, és olyan érkezőket válasszunk ki, akik képesek és hajlandóak a magyar kultúrával való kapcsolatépítésre. Így biztosíthatnánk, hogy az újonnan érkezők ne csak elfogadják, hanem megszeressék is új hazájukat, és aktívan részt vegyenek annak fejlesztésében. Musztafa feladata legyen a tűz oltása, ne a gyújtogatás.

A magyar kormány büszkélkedik azzal, hogy mi nem engedtük be az országba a "gonosz migránsokat", és hogy szigorúan őriztük a határainkat. Az igazság azonban az, hogy éppen a legkevésbé sikerült biztosítani a határaink védelmét.

Egyszerűbben fogalmazva: a hazai migráció hiánya részben annak tudható be, hogy Európában vannak sokkal nagyobb országok, ahol a migránsok könnyebben megtalálják a helyüket. Németország, Olaszország és Franciaország kínálja számukra a jobb lehetőségeket. De amikor mi próbáljuk megoktatni a befogadó Nyugatot a saját megközelítésünkről, tényleg azt hisszük, hogy egy univerzális megoldást kínálunk? Nyilván nem, hiszen már az ott élő migránsok sorsa is bonyolult, hiszen ezek az országok már most is sokféle kultúrájú emberekkel telítettek, és a második-harmadik generációs bevándorlók helyzetét is rendezni kellene.

Másrészt nem képzelhetjük el, hogy Törökország négymillió menekült helyett negyvenmilliót zár el táborokba, ha a szükség úgy hozza. Azt sem gondolhatjuk, hogy végtelen számú bevándorlót lehet Olaszországból Albániába áthajóztatni. Elég csupán egyre magasabbra emelni a képzeletbeli Európai Nagy Falat, és az majd megfog mindenkit, aki a háború és az éhség elől menekül. Higgyék el, azért emelem ki a címben is a migránssimogatást, mert amíg nem jutunk el addig az alapvető emberiességi imperatívuszig, hogy jót akarunk ezeknek az embereknek, addig csak rontunk a helyzeten. Fontos kijelentések hangzanak el, mint például, hogy ott kell segíteni, ahol a probléma keletkezik, de nem látom, hogy valóban egyetértettünk volna abban, milyen jövőt kívánunk támogatni a "kibocsátó" országok számára. Ez az európai politika általános rákfenéje: inkább jól kommunikálható vágyakat fogalmazunk meg, mintsem megvalósítható célokat, legyen szó az orosz-ukrán konfliktusról, környezetvédelmi kérdésekről vagy a migrációról.

Akárhogy is: nyilvánvalóan a lehető legrosszabb pillanatban írom ezeket a sorokat. Az iszlám terror nevében/felbujtására gyilkolnak Európában. A nemzeti választásokon sorra erősödnek a karanténba zárt migránsellenes erők. Hahh, milyen szép lenne arról nyilatkoztatni utóbbiakat, hogy ha az ő kirekesztésük a megerősödésükhöz vezetett, revans iránti vággyal, mit gondolnak, mi történik a migránskerítés túloldalán. De vissza a szabódáshoz: tudom, hogy most "nem ennek van itt az ideje". Pont azért írok mégis róla. Most a legfontosabb erről beszélni, amikor nem könnyű és nem divatos. Elismerve, sőt, igényelve minden indokolt rendészeti intézkedést és óvintézkedést, nem vitatva a nemzetek jogát a szuverenitáshoz, tartom fenti három állításomat. Egy: hiszem, hogy az a helyes, ha nem csak az egyformát tűrjük meg idehaza. Kettő: tudom, hogy egyre inkább segítségre szorulunk önmagunk ellátásában. Három: attól pedig nagyon tartok, hogy ránk fog dőlni, minket fog agyonnyomni az a kerítés, amit egy más módon még talán megszelídíthető erő útjába akarnánk emelni.

A simogatásra simogatás lehet a válasz, és ez az egyetlen reményünk. Ha viszont csak az ütésre készülünk, akkor egy végtelen háborúra ítéljük magunkat – és nem értem, miért hisszük, hogy ebben a harcban örökké győztesek lehetünk.

A szerző politikai elemző, publicista, jogász és humorista, az ÖT munkatársa.

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát!