Bódis Kriszta: Az egyik legmegdöbbentőbb dolog, amit tapasztalok, az a nőiességem megalázása, és az a kísérlet, hogy nevetségessé tegyenek.
Bódis Kriszta, a Tisza Párt elkötelezett önkéntese, a HVG-nek nyilatkozva kifejtette, hogy hite és pszichológiai végzettsége erősíti a védelmét a kormányzati lejáratókampányokkal szemben. Hangsúlyozta, hogy ha a szakmai közösség elfordul a közélettől, akkor az ilyen pozíciókat politikai kalandorok és bürokraták fogják betölteni, ami sajnos a NER keretein belül már megfigyelhető. Ezen megfontolások alapján döntött úgy, hogy társadalompolitikai tanácsadóként csatlakozik a Tisza Párthoz, tudva, hogy vállalnia kell a propaganda támadásait. Magyar Pétert pedig a közvélemény szuperhősévé emelte a társadalom.
A legtöbben a hátrányos helyzetű családokat régóta segítő Van Helyed Alapítvány megálmodójaként és vezetőjeként ismerik. Magyar Péterrel is akkor találkozott először, amikor a Tisza Párt elnöke Ózdra utazott, hogy megismerje munkájukat. Miként lett az elismert civil szakemberből egy párt társadalompolitikai szakértője?
Messzebbről kell kezdenem, hogy világos legyen, milyen úton jutottam el odáig, hogy Magyar Péter mellett és a Tisza partján állok. Harminc éve dolgozom a terepen, és tíz évvel ezelőtt megalapítottam Ózdon a Van Helyed Rendszert, amely a hátrányos helyzetű gyermekek oktatására összpontosít. Célunk, hogy bebizonyítsuk: minden gyermek képes a fejlődésre, ha olyan gyermekközpontú, minőségi és szükségletalapú komplex szolgáltatást kap, amelyre valóban szüksége van. Az igazi probléma nem a gyerekek tehetségében vagy szorgalmában rejlik, hanem abban az állami rendszerben, amely nem biztosít számukra reális esélyt a kibontakozásra.
Ahogy az évek teltek, egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy civilként állandóan falakba ütközöm. A kormány lépései gyakorlatilag működésképtelenné tették az oktatást, az egészségügyet, a szociális ellátást és a gyermekvédelmet. Egyre gyakrabban szembesültem azzal, hogy más civil szervezetekkel együtt egy összeomló rendszer terheit próbáljuk vállunkra venni, mindezt egyre szűkösebb eszközökkel, miközben az állami szektorban nem találunk valódi partnerekre.
Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy civilként tehetetlenek vagyunk a helyzetekkel szemben. Gondoljunk csak arra az édesanyára, aki kétségbeesetten könyörög, hogy vegyük fel a gyermekét a Van Helyed Stúdióba. Számára ez nem csupán egy lehetőség, hanem egy esély arra, hogy rendszeresen étkezzen, tisztálkodjon, továbbtanuljon, és végre kitörjön abból a nyomorból, amibe született. Mégis, nemet kell mondanunk, mert a kapacitásaink végesek. Csak Ózdon tizenhat szegregátum található, és Magyarországon félmillió gyermek él mélyszegénységben. Ez már nem csupán egyéni vagy civil felelősség, hanem elsősorban az államnak kellene foglalkoznia a problémával. Az elnyomó állam pedig szelektál a gyermekek között: van, aki lehetőséget kap, és van, aki sajnos nem.
Ez nem gyermekvédelem, ez Taigetosz.
Amikor Magyar Péter megkeresett, hogy társadalompolitikai szakértőként csatlakozzak a Tisza munkájához, amelynek célja egy igazságos és jóléti állam megteremtése, azonnal tudtam, hogy igent mondok. A valódi változáshoz már nem elegendő csupán kívülről kritizálni a rendszert; elengedhetetlen, hogy belülről kezdjük el újjáépíteni az összeomlott oktatási, szociális és egészségügyi struktúrákat, valamint a gyermek- és családvédelmi rendszert.
