Bod Péter Ákos: Egy különleges év vár ránk, ebben biztosak lehetünk.
Üdvözöljük az "Egy másik nézőpont" rovatban, ahol a Portfolio véleménycikkei találhatók. Ezek az írások a szerzők egyéni gondolatait tükrözik, és nem mindig tükrözik a Portfolio szerkesztőségének hivatalos álláspontját. Amennyiben szeretne hozzájárulni a diskurzushoz, várjuk cikkét a [email protected] e-mail címre. A közzétett írásokat itt böngészheti.
A 2025-ös év kezdete valóban jelentős fordulatokat ígér, hiszen januárban új amerikai kormány lép hivatalba, míg februárban Németország választásainak eredményei is formálják a politikai tájat. Az Európai Unió, amely számunkra alapvető gazdasági és pénzügyi keretet biztosít, január első napjaitól teljes erőbedobással dolgozik az új Bizottság, élén Ursula von der Leyennel, aki mellett politikailag és szakmailag egyaránt kiemelkedő uniós biztosok tevékenykednek. Az első félévben Lengyelország tölti be a soros elnökséget, amely népességének, évtizedeken át tartó gazdasági fejlődésének és most különösen releváns katonai potenciáljának köszönhetően már az "európai nagyhatalmak" közé tartozik. A Tusk-kormány mozgalmas időszakban alakíthatja az uniós napirendet, amikor az EU-nak gazdasági és biztonságpolitikai irányvonalak között kell navigálnia.
2025-re jelentős geopolitikai események várhatók mind Ukrajna, mind a Közel-Kelet vonatkozásában, és az elemzők számos lehetséges forgatókönyvet mérlegelnek. Bár nem szükséges jós tehetség ahhoz, hogy megjósoljuk, idén a világgazdaság már eddig is dinamikusan változó folyamatai még inkább felgyorsulnak, köszönhetően a hatalmi blokkok közötti feszültségeknek, valamint az innovatív technológiai és üzleti fejleményeknek. A közeljövőben várhatóan új kihívások és lehetőségek is megjelennek, amelyek tovább formálják a globális gazdasági tájat.
Lesz-e általános vámháború, és vajon megáll-e a globalizáció szekere?
Az áruk, pénzek, gondolatok és emberek áramlásának adminisztratív akadályai valóban növekedni fognak 2025-re. Ugyanakkor úgy vélem, hogy a globalizáció csupán átalakul, noha az újabb protekcionista tendenciák elkerülhetetlennek tűnnek. Az Egyesült Államok jelenlegi piacvédelmi intézkedései, még a legutóbbi tarifák emelése után is, mérsékeltnek számítanak a konkurens országok protekcionista lépéseihez képest, miközben az USA nemzetközi versenyképessége számos területen csökkent. Az amerikai politikai gondolkodás és gyakorlat már egy ideje eltávolodott a szabadpiaci normáktól. A Pax Britannica időszakában is megfigyelhető volt, hogy a hegemón könnyedén népszerűsíthette és érvényesíthette a klasszikus szabadkereskedelem elveit, amennyiben saját maga versenyképes volt a piacvédelmi intézkedések nélkül. Jelenleg azonban nincs egyértelmű hegemón, viszont sok nagyobb blokk és tömbösödő globális szereplő létezik, akik között gyors átrendeződések zajlanak, folyamatosan helyezkedve és piaci alkalmazkodási erőfeszítéseket téve.
Trump hivatali időszakának megkezdése előtt, a kormányzati felelősségvállalás terhe nélkül, meglepő vámemelési javaslatokat és provokatív terveket hozott nyilvánosságra. Az elkövetkező időszakban kiderül, milyen feltételek mellett köttetnek a különböző üzletek. Jelenleg azonban a helyzet rendkívüli bizonytalanságot hordoz minden érintett számára. Ezt a zűrzavaros átmeneti időszakot még azok is nehezen viselik, akik a globális piac átalakulásából viszonylag kedvező helyzetbe kerülhetnek.
Az év folyamán a különleges kihívásokkal szembesülnek a rendkívül nyitott gazdaságok, mint például Mexikó, Kanada, valamint számos európai ország.
Amint erről már esett szó: Kína külső nyitottsága már jóval a világátlag alatti, és évek óta mérséklődik, az Egyesült Államoké meg annál is kisebb, az exportnak, a külkereskedelmi forgalomnak a GDP-hez mért hányadát tekintve (Bod Péter Ákos: Mi marad a világgazdaságból Trump után?). Egyiküknek sem mindegy, hogy miként sülnek el idén a vámügyek, ám a tét számukra nem olyan súlyos, mint sok másnak. Mint nekünk. Az alkalmazkodási teher itt, Európában, és különösen a csekély belső piacméretű országokban, jóval nagyobb.
Magyarország külső kapcsolatai régóta élen járnak a nemzetközi színtéren. Fél évszázada már sokszor ismételték, hogy "a nemzeti jövedelmünk több mint ötven százaléka az exportból származik". Mára ez a szám még inkább emelkedett, és a közbeszédben gyakran hallani hasonló megállapításokat. Érdemes azonban megjegyezni, hogy ennek a közhelynek nem sok közgazdasági mélysége van, csupán annyit mutat, hogy az aktuális és a régi magyar gazdasági teljesítmény exporthányada valóban figyelemre méltó. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a behozatal terén is hasonló mértékű kitettséggel rendelkezünk.
Aki elismerően beszél az ország exportorientált gazdaságáról, annak figyelembe kell vennie, hogy az importtól való erős függőség is jelentős tényező.
A külkereskedelmi nyitottság kérdése nem újkeletű, hiszen ötven évvel ezelőtt Magyarország alapvetően a közepes vagy annál alacsonyabb igényszintű termékekkel volt jelen a KGST keretein belül, valamint kisebb mértékben a nyugat-európai piacon. Napjainkra azonban már jelentős mértékű nyitottsággal bírunk, és a globális, elsősorban európai termelési láncokba integrálódtunk, amely lehetővé tette számunkra, hogy magasabb fejlettségi szintre lépjünk. Ugyanakkor ezek a globális láncok gyors átrendeződésen mennek keresztül; az idei év különféle külpiaci és technológiai kihívásai komoly próbára teszik gazdaságunk alkalmazkodóképességét.
Fontos megkülönböztetni a külkereskedelmi volumen fogalmát a gazdasági teljesítménytől, más néven a nemzeti jövedelemtől vagy az előállított új értéktől. A nemzetgazdasági teljesítmény mérésére számos indikátor áll rendelkezésre, például a bruttó hazai termék (GDP) és a bruttó nemzeti jövedelem (GNI). Ezen kívül létezik a nettó nemzeti termék is, amely bár nem annyira elterjedt, mégis hasznos információkat nyújthat. Az újonnan létrehozott érték mértéke szorosan összefügg azzal, hogy a termelési tényezők hogyan érvényesülnek a társadalmi-gazdasági rendszerben: ez magában foglalja az emberi munka és tudás termelékenységét, valamint a tőkeállomány hozamát.
Ezt a szakmai kitérőt fontosnak tartom megemlíteni, mert úgy tűnik, hogy a politikai gondolkodásban valahogyan összemosódnak a különböző nézőpontok.
Itt áll előttünk a közlemény, mely szerint a többször megígért gazdasági fellendülés a külső körülmények remélt javulásával 2025-ben és azt követően már tényleg eljön, nagyrészt újabb külföldi gigacégek betelepülésével és a korábban létesített kapacitások felfutásával.
Mindenki abban reménykedik, hogy a külső körülmények javulni fognak, különös figyelemmel arra, hogy az Ukrajna ellen vívott véres konfliktus minél előbb befejeződjön. Optimistán tekinthetünk a jövőbe az európai gazdasági helyzet további fejlődése kapcsán is; erre a hiteles előrejelzések némi alapot nyújtanak. A nemzetközi színtéren várhatóan bekövetkező pozitív változások a családok vásárlási kedvét is növelhetik, ami hozzájárulhat a belföldi fogyasztás fellendüléséhez. Ehhez azonban elengedhetetlen a reálkeresetek érezhető emelkedése is.
Ami viszont a nagyméretű működőtőke-bevonástól remélt hatásokat illeti, makacs és visszatérő illúziókat tapasztalni.
A magyar járműipar várható termelési növekedése - amennyiben a termékek iránti kereslet kedvezően alakul 2025-ben és az azt követő években - jelentős hatással lenne a feldolgozóipar teljesítményére, tekintettel arra, hogy ez az alágazat a szektor negyedét teszi ki. Ez a fejlődés nemcsak az ipari volumen növekedését, hanem a külkereskedelmi forgalom fellendülését is elősegítené. A feldolgozóiparnak kifejezetten szüksége van erre a lökésre, hiszen az elmúlt két év teljesítménye viszonylag gyenge volt, és a járműipari mutatók kedvezőtlen alakulása különösen csalódást keltett.
A bruttó hazai termék (GDP) növekménye viszont ennél kisebb. Több évtized alatt már tudatosulhatott a nagyközönségben, politikai körökben, hogy az összeszerelő jellegű tevékenységeknél nem tesz ki nagy hányadot az itt hozzáadott érték. Az kevésbé közismert, hogy a tőkeimportból megvalósuló beruházásokon képződő nyereségrész ugyan szerepel a magyar GDP-statisztikában, de a tőketulajdonos adózott profitja nem része nemzeti jövedelmünknek, nem is jelenik meg a GNI-adatokban, előbb-utóbb elhagyja az országot, nem lesz belőle magyar fogyasztás.
Az MNB legfrissebb inflációs jelentése szerint a folyamatban lévő három jelentős autóipari és akkumulátorgyártó beruházás (BMW, CATL, BYD) várhatóan 2025-re 0,6%-kal, majd egy évvel később 0,8%-kal növeli a GDP-t, amely a közvetlen és a feltételezett közvetett hozzáadott értékek figyelembevételével kalkulálva született, a 2010-es évtized járműipari beruházásainak adataira alapozva. A jelentés említi, hogy a nemzeti jövedelemhez (GNI) való hozzájárulásuk ennél alacsonyabb mértékű lehet.
Fél- vagy egyszázalékos többlet-GDP nem csekély javulás, főleg az elmúlt két évben pangó, és a térségnél tartósan lassabban növekvő magyar gazdaság esetében. Azonban e gigaméretűnek számító nagyberuházásoktól sem ugrik meg a magyar teljesítmény, erősen optimista feltevések mellett sem. Ez azonban nem meglepő a szóban levő projektek jellemzői és a gazdasági-társadalmi helyzet ismeretében.
Az említett ázsiai hátterű vállalatok, különösen a koreai és kínai cégek, jelentős változásokat mutatnak a 2010-es évek feldolgozóipari FDI-állományához képest. A tapasztalatok szerint ezek a cégek igyekeznek maximalizálni a termékláncuk saját eredetű részét, ami miatt a helyi beszállítók aránya meglehetősen alacsony. Ez a tendencia nemcsak a vállalatok indulásakor figyelhető meg, hanem hosszú távon is csekély lehetőséget biztosít a hazai cégek részvételére a beszállítói láncban. Érdekes módon a kulturálisan és földrajzilag közelebbi német, osztrák és svéd tőketulajdonosok esetében is hasonló kihívásokkal találkoztak, hiszen sok esetben évekbe telt, míg a nagyobb hozzáadott értékű fázisok, például az összeszerelés utáni szakaszok, helyben telepedtek le.
Eközben a munkaerőpiacunk viszonyai jelentős átalakuláson mentek keresztül.
Míg másfél évtizeddel ezelőtt egy jelentős gyár letelepedése csupán mérsékelt hatással volt a helyi munkaerőpiacra, manapság egy óriásvállalat komoly versenyt támaszt a meglévő munkaerő iránt, vagy ha ez költséghatékonyabb, határon túlról vonja be a szükséges munkavállalókat. Akármennyire is igyekszik a politika ígéretekkel csitítani a helyieket a vendégmunkásokkal kapcsolatos aggodalmaikban, a valóság az, hogy amint a kormány jelentős támogatással idehozta az új üzemet és a szükséges infrastruktúrát is kiépítette, nem fogja tudni hosszú távon fenntartani a migrációs korlátozásokat, amelyek ellentétben állnának a stratégiai partnerként kezelt nagybefektető érdekeivel.
A szöveg egyediségét úgy lehet fokozni, ha új szavakat és kifejezéseket használunk, valamint átfogalmazzuk a mondatokat. Íme egy alternatív változat: Továbbra is fennáll néhány kritikus szempont, különösen a gigaüzemek közműigényeinek biztosítása terén. Az energia költsége talán a legjelentősebb tényező a hazai hozzáadott érték számításában - az idézőjelet azért használom, mert Magyarország nettó energiaimportáló ország, így a tervezett termelési kapacitások kielégítése csak fokozza az energiaimportunk mértékét.
Itt azonban többről van szó, mint néhány gigaberuházás várható nemzetgazdasági szintű költség/haszon-számításáról, és arról a konjunkturális kérdésről: képesek-e hozni az ipar- és külkereskedelem-politikai erőfeszítésekkel megtámogatott külföldi tőkeberuházások 2025-ben a tőlük elvárt növekedési többletet.
Ez egy kiemelkedően fontos téma, hiszen ha a járműipar, amely az idei gazdasági fellendülés egyik kulcseleme, az idén sem képes megfelelően teljesíteni, vagy a nagyszabású ígéretek csupán részben valósulnak meg, akkor könnyen előfordulhat, hogy zsinórban harmadszor is tévesen becsülik meg a kormányzati növekedési előrejelzést. Ez pedig a költségvetési tervezet makrogazdasági alapját képezi, és nemzetközi szinten is figyelemmel kísért mutatónak számít. Egy újabb elmaradás súlyosan ártana a gazdasági irányítás hitelességének. Ugyanakkor van egy másik, mélyebb aspektusa is a helyzetnek.
Élére állítja a kérdést a Draghi-jelentésbe foglalt elemzés és útválasztási javaslat. Draghi nemcsak általánosságban exponálta az európai versenyképességi lemaradást, kritikája a tagállami kormányok intervenciós gyakorlatára, a nemzeti keretek közötti fejlesztés illúziójára irányult. Amit javasolt: gazdasági szuverenitásra legfeljebb EU-méretekben lehet törekedni, mégpedig uniós szintű, vagyis egyértelműen nem tagállami ipari és fejlesztési politika révén. Ebben a koncepcióban nincs helye a tagállamok között FDI-ért folyó támogatási versenynek, unión kívüliekkel nyélbeütött külön-ügyleteknek.
Azt mondhatnánk, hogy ez csupán egy újabb jelentés, amely túl sok érdek ütközését érinti, és megkérdőjelezi a megszokott gyakorlatokat. Ennek következményeként valószínű, hogy az idei évben nem sok fog történni. Ugyanakkor, jelenleg nincsenek más érdemi, koherens javaslatok a tárgyalóasztalon. A tagállami szuverenisták csupán a helyi versenyképesség javítására keresnek megoldásokat, de nem igazán találnak hatékony eszközöket. A Közös Piac bevezetése óta a vámvédelem közös érdek, így ez a terület is egyre bonyolultabbá válik.
Uniós tagként külön deal csakis az uniós társak kárára köthető; a különutas próbálkozást keményen vissza kell vernie az EU-nak, különösen most, a kereskedelmi blokkok közötti feszültségek intenzív szakaszában.
Ebben a konfliktusos helyzetben szükséges megvizsgálni a tőkeimporttal kapcsolatos politikai elvárásokat. Harmincöt éve a külső tőkebevonás és új gyártási kultúrák vonzása alapvetően fontos, sőt elengedhetetlen lépés volt a térség fejlődésében. A KGST-korszak drámai végekor világossá vált, hogy a volt tervgazdaságok adott struktúrája, az akkori munkaerő és reáltőke-állomány milyen korlátozott hozzáadott értéket tudott a piacokon felmutatni. Megfigyelhettük, hogy a termelési tényezők hatékonysága, még a sajátos magyar reformtörténet ellenére is, jócskán elmaradt a korabeli európai normáktól, annak ellenére, hogy a térségben az élen járók közé tartozott. Azóta, a piacgazdasági keretek között, jelentős tőke- és technológiai beáramlás után a magyar termelékenység fokozatosan közelített az uniós átlaghoz, ahogyan a politikai szempontból kulcsfontosságú GDP/fő mutató is konvergált. Ez a konvergencia azonban nem volt elegendő, mivel a gazdaság kettőssége tartósan megmaradt, és a nemzeti jövedelem azon része, amely a társadalom jólétét és a családok fogyasztását hivatott szolgálni, sajnálatos módon csupán csalódást keltő ütemben tudott növekedni.
És ami a fő: a természetes demográfiai fogyás és a gazdasági emigrációs mozgások együttes hatására egyszerűen nincs mód az 1990 utáni első másfél-két évtized tőke- és munkaerőigényes növekedési pályáján tovább haladni.
Nem csupán a termelési kapacitások növelésére van szükség, hanem arra, hogy a termelési láncokba a magasabb hozzáadott értéket képviselő és igényesebb elemeket integráljuk.
A feladat már régóta a köztudatban van. Tavaly is aktuális lett volna, és az idei év sem kivétel. Azonban mostanában a külső események sokasága újabb döntéshozatali helyzeteket teremt. Lehet úgy tenni, mintha a régi modell még mindig működne, de ez nem igaz, legalábbis nem mutat fejlődési potenciált. Így elkerülhetetlen, hogy hamarosan nyilvánvalóvá váljon: az eredmények elkezdenek elmaradozni.
Az új év új lehetőségeket hozhat magával. Kétségtelen, hogy a sok kérdőjel és kihívás között 2025 egy különleges, páratlan év lesz.
