Cházár Andrásról sokan úgy vélekedtek, hogy az ördög barátjaként ismerték. | 24.hu
A magyar jelnyelv- és siketoktatás úttörőjének sírhelyét meggyalázták, és a maradványai szétszóródtak.
1745. június 5-én született Cházár András a Rozsnyó környéki Jólész (ma Jovice) községben, egy elszegényedett nemesi család sarjaként. E korai háttér ellenére az ő élete és pályafutása a közéleti elhivatottság mintaképévé vált. Tanulmányait a költészet, retorika és bölcselet területén folytatta, majd jogi ismereteit Pozsonyban mélyítette el. Ügyvédként indította pályafutását, amely során számos városban megfordult, de végül 1773-ban Rozsnyón találta meg otthonát. Gyakorló ügyvédként Torna, Hont és Abaúj megyékben tevékenykedett, később pedig Gömör megye táblabírájaként is elismert szerepet játszott a jogi életben.
A II. József által bevezetett rendeletekkel szembeni nemesi ellenállás szenvedélye Cházárt is magával ragadta. Amikor a császár elrendelte, hogy az ügyvédek a törvényszékekhez benyújtott kereseteiket latin helyett német nyelven készítsék el, Cházár úgy döntött, hogy felhagy az ügyvédséggel. 1790-ben, a rimaszombati megyei közgyűlés főjegyzőjeként tartott szenvedélyes szónoklatai óriási népszerűségnek örvendtek. Ekkoriban Gömör vármegye három alkalommal választotta meg őt főjegyzőjének.
Cházár András emberséges gondolkodása különösen jól tükröződik abban a levélben, amelyet az 1790-es országgyűlés tagjaihoz írt. Ebben a dokumentumban kifejezetten a "szántó-vető népesség" életkörülményeinek javítását tűzte ki célul. Negyvennégy cikkelyben összegezte a jobbágyok által tapasztalt sérelmeket és a lehetséges megoldásokat. Később, 1793-ban, amikor I. Ferenc király a könyvvizsgálatot királyi jogként ismerte el, Cházár András határozottan tiltakozott e döntés ellen, hangsúlyozva a helyes és igazságos eljárások fontosságát.
Pályafutását számos személyes és politikai ellentét árnyékolta be, amelyek együttese hozzájárult ahhoz, hogy 1794-ben az egykoron nagy népszerűségnek örvendő, több megye színeiben sikeres táblabírót a megyei rendek nem választották újra a pozíciójára. Ekkor Cházár visszavonult, és főként gazdálkodással foglalkozott, többek között a burgonyatermesztés hazai elterjesztésére is nagy hangsúlyt fektetett.
Nevét az első siketnéma intézet létrehozásának segítésével örökítette meg a magyar történelem lapjain. 1799-ben Bécsben tartózkodott, és egy séta során felfedezett egy siketnéma iskolát. Megismerkedett az intézmény igazgatójával, May Józseffel, akivel részletesen átbeszélte a siketnéma gyermekek nevelésének és oktatásának módszereit. A látottak mélyen megérintették, és elhatározta, hogy Magyarországon is létrehoz egy hasonló iskolát, amelynek kezdetben a saját rozsnyói otthonában akarta helyet adni. Elképzeléseit Barátaimnak címmel publikálta egy bécsi lapban, ami óriási érdeklődést váltott ki a magyar közönség körében. Cházár folyamodványt írt a bécsi császári udvarhoz, amelyben két vázlatot mutatott be az iskola alapításával és működésével kapcsolatban. Az udvar jóváhagyta a javaslatot, és Cházár Andrást bízta meg az anyagi háttér biztosításával, azzal a feltétellel, hogy az iskola Vácott fog működni.
1800-ban Cházár András egy háromnyelvű felhívást fogalmazott meg, amelyet saját költségén eljuttatott az ország legfontosabb személyiségeihez és intézményeihez. Ezen kezdeményezés eredményeként 1803-ig összesen 334 adakozó több mint 5000 forintot adományozott a váci intézet megalapítására. Az Országos Királyi Siketnéma Intézet végül 1802. augusztus 15-én nyitotta meg kapuit, ám Cházár nem kapott meghívót a megnyitóra. Az okai a mai napig nem tisztázottak, hiszen ő volt az intézmény megálmodója és létrehozója. Cházár András csak 1803 májusában látogatott el Vácra, ahol végre saját szemével tapasztalhatta meg ötlete megvalósulását.
A közélettől visszavonulva 1816-ban bekövetkezett haláláig Rozsnyón élt, a népi babona a sokat olvasó embert az ördög cimborájának tartotta. Ezt a képzetet halála után is erősítette, hogy temetésének napján iszonyatos, ritkán tapasztalt heves vihar vonult át a településen. Sírjára a környékbeliek szent borzadállyal tekintettek, évtizedekkel később fel is dúlták azt, a maradványai pedig szétszóródtak.
