Az olasz playboy, aki a sors kegyetlen játékainak és a megpróbáltatások tengerének hullámai után emelkedett a legendák közé.

Giacomo Puccini, teljes nevén Giacomo Antonio Domenico Michele Secondo Maria Puccini, a klasszikus opera egyik legkiemelkedőbb alakja, akinek műveit a világ legnagyobb operaházaiban mutatták be, és amelyeket a legnevesebb énekesek adtak elő. Sikerei mögött azonban nem csupán zenei tehetsége állt; életét sokszor árnyékolták be szakmai mélypontok és személyes tragédiák. 1858. december 22-én látta meg a napvilágot, és 1924. november 29-én, hosszú betegség után távozott az élők sorából. Puccini öröksége tovább él, hiszen operái ma is a világ színpadain csengenek, elbűvölve a közönséget varázslatos dallamaikkal.

Végéhez közeledett az ősz, Brüsszelt már lassan a téli hideg kezdte volna ostromolni, míg egy klinika egyik szobájából rendszeres köhögés tört elő. Egy hatvanas éveiben lévő úr küzdött gégerákkal, aki épp kezelésére várt. Műteni már nem lehetett, azonban az új sugárterápia talán még használhat nála, gondolták.

Nem csupán a családja és barátai, hanem sokan mások, akár százak és ezrek is vágytak arra, hogy talpra álljon. Ő egy világhírű operaszerző volt, aki éppen új háromfelvonásosán dolgozott, de még nem fejezte be azt. Korábban olyan lenyűgöző műveket alkotott, amelyek nemcsak szakmai, hanem közönségsikert is arattak, mint például a Manon Lescaut vagy a Bohémélet. Az utóbbi darabjában saját sorsának keserűségeit is megjelenítette.

Hogyan is lehetséges, hogy egy ennyire híres művésznek nyomora legyen? Azért, mert az emberek nem sztárként érkeznek a világra, hanem azzá fejlődnek. A közönség csupán Giacomo Puccini néven ismeri őt, de teljes születési neve valójában Giacomo Antonio Domenico Michele Secondo Maria Puccini. Négy kiemelkedő zenész és szerző vérvonala csörgedezett benne, hiszen családja Lucca városának igazi zenei hagyományokat őrző dinasztiája volt.

Giacomo Puccini egy nehéz sorsú családba született, ahol Michele Puccini volt az apja, ám a kis Giacomo életének első éveiben máris árnyékot vetett a tragédia, hiszen apja hatéves korában elhunyt. Az özvegy édesanya, számos testvérével az oldalán, próbálta megkeresni a mindennapi kenyeret a szűkös özvegyi nyugdíjból, ami nem éppen könnyű feladatnak bizonyult. Tinédzserévé válva, a Luccai Konzervatórium diákjaként, a fiatal Puccini kénytelen volt különféle munkák után nézni, hogy segítse családját: zongorázott táncmulatságokon, kaszinókban, sőt, templomi orgonálásra is vállalkozott. Ezek az élmények nemcsak a zenei fejlődését segítették, hanem a nélkülözés valóságát is megismertették vele, formálva ezzel jövőbeli művészi vízióját.

Már javában dolgozott a zenén, amikor értesült róla, hogy a szomszédos Pisában a neves Verdi Aida című operáját tűzik műsorra. Pénztárcája üressége miatt nem volt más választása, mint hogy gyalog vágnia neki a több mint húsz kilométeres útnak. Minden lépését izgalommal telítette a várakozás. Az előadás varázsa és a zene ereje mélyen megérintette, és elhatározta, hogy ő is operákat fog komponálni. Az élmény olyan inspirálóan hatott rá, hogy már tudta: a zene világában fogja keresni a helyét.

Puccini kétszer is próbálkozott a művével, ám az első alkalommal diszkvalifikálták, míg a második próbálkozása során Pietro Mascagnival kellett megküzdenie, de végül alulmaradt. Azonban az eseményeknek volt egy pozitív hozadéka: a fiatal komponista találkozott Giulio Ricordival, a neves Ricordi kiadó vezetőjével, akinek felkeltette a figyelmét Puccini alkotása. Ricordi meglátott valami különlegeset a zeneszerzőben, amit addig senki sem észlelt. Ő volt az, aki az olasz opera jövőjét látta Puccini tehetségében, és így támogatásáról biztosította a fiatal művészt A Villik színpadra állításához.

A darab óriási népszerűségre tett szert, így az alkotók azonnal új kihívásba vágtak bele, amelynek a "Edgar" nevet adták. Az előadás, mely a Milánói Scalában debütált, egyszerre hozott magával diadalt és csalódást. A kritikusok komoly támadásokkal illették a művet, sokan, köztük Ricordi is, úgy vélték, hogy a problémák a szövegben gyökereznek. Bár többen azt javasolták Ricordinak, hogy váljon meg Puccinítól, ő ragaszkodott a fiatal zeneszerzőhoz, és elhatározta, hogy még egy darab erejéig együtt dolgoznak. Hitt a tehetségében, és abban, hogy a bel canto világának új csillagává válhat; elvárásai pedig nem voltak alaptalanok.

Új közös munkájuk, a Manon Lescaut, Puccini egyik legnagyobb sikerét hozta el, amely a közönség és a szakma elismerését egyaránt kivívta. A libretto, amely az Edgar esetében problémákat okozott, itt is kulcsfontosságú tényező volt. Több írót is bevontak a folyamatba, míg végül megszületett a végleges változat. Puccini a jövőben sem habozott a szerzőkkel való együttműködés során. Számos projektje már előrehaladott stádiumban volt, amikor a művész elengedte az alkotó szellemet, hogy új irányokba tapogatózzon.

Bár az együttműködés az operaszerzővel nem mindig volt zökkenőmentes, a Manon Lescaut sikerét követően Puccini valódi zenei ikonná vált. Olyan felejthetetlen műveket teremtett, mint a Bohémélet, a Tosca vagy a Pillangókisasszony. Noha sok darabja kortárs alkotások újraértelmezését vagy korábbi művek feldolgozását jelentette, mégis minden egyes művében tükröződött Puccini saját élettapasztalata, fájdalma és harcai.

Szenvedéseinek története sosem csillapodott. A pénzügyi gondokat sikeres műveivel sikerült áthidalnia, de a magánélete gyakran botrányokkal terhelt. Korának ikonja volt, aki élvezettel élt, és szenvedélyesen kereste az élet élvezeteit. A vadászat, a vastag szivarok, a csillogó autók és a gyönyörű nők mind hozzájárultak a hírnevéhez. Élete szerelme, Elvira Gemignani (született Bonturi) iránti szenvedélyes kapcsolata is a pletykák középpontjába került, hiszen Elvira már férjnél volt, édesanya. Férje, Narciso Gemignani, a nőfaló hírében állt, így Puccini nagy szerelme sok boldogtalan pillanatot élt meg mellette.

Ricordi azonban elfordította a tekintetét a fiatal tehetség kicsapongásai felett, bízva abban, hogy a végső eredmény mindent kárpótol majd. A pártot többször is támadás érte házasságon kívüli kapcsolatuk miatt, és a helyzet csak tovább súlyosbodott Narciso Gemignani halála után, aki tragikusan vesztette életét 1903-ban, amikor egyik szeretőjének férje követett el rá merényletet. Az események sorát csak fokozta, hogy mindez egy nappal azután történt, hogy a Puccini család súlyos autóbalesetet szenvedett, amely következtében a zeneszerző hónapokra kénytelen volt visszavonulni a munkától.

1904-es házasságuk után közös gyermeküket a törvény is elismerte, azonban Puccini hűsége nem volt mindig kérdés nélkül való, ami újabb botrányokhoz vezetett. Egy alkalommal felesége a cselédet vádolta meg azzal, hogy viszonyt folytatott a férjével.

Később az orvosok megállapították, hogy a cseléd szűz volt, így a nő családja beperelte Puccini feleségét. A zeneszerző hatalmas összeget fizetett ki nekik, hogy a bíróság ne zárja börtönbe nejét. Idővel mégis kiderült, Elvira megérzése nem volt alaptalan, hisz Puccini a cseléd unokatestvérével folytatott viszonyt.

Élete hullámhegyei és völgyei számos darabban, jelenetben, karakterben elevenedtek meg, Puccini előadásai valóban az életről szóltak. Eleinte a bel canto mesterének nevezték, idővel a verizmus (naturalisztikus törekvés) úttörője lett, és a romantikus hősök helyett a szegény osztály történetét emelte fel, azt a közeget, amit részben ő maga is megjárt.

Bár utolsó éveiben szerelmi élete a helyére került, jómódban élt, és minden megoldódni látszott, a végzet nem hagyott neki nyugtot. Sorozatos torokfájása és köhögése egyre rosszabbra fordult, orvosai pedig gégerákot diagnosztizáltak nála. Műteni már nem lehetett, Brüsszelbe vitték. Különleges sugárterápiát javasoltak számára.

A kezelés utáni nap nem várt komplikáció lépett fel, a vérzést nem tudták elállítani, szívroham végzett a művésszel. Halálának hírére megszakították a Bohémélet előadását Rómában, hogy megemlékezzenek a legendás szerzőről. Temetését Brüsszelben tartották, maradványait Milánóba, majd családi villájukba, a Torre del Lagóba vitték, haláláról ezrek emlékeztek meg.

Utolsó művét, a Turandot csupán tanítványa fejezhette be, de életműve örökre velünk marad. Puccini a mai napig az operakultúra egyik legnagyobb és legtöbbet játszott szerzője, akinek öröksége mindaddig fennmarad, amíg létezik az emberi kultúra.