"A háború a gyűlölet szárnyain repül, én pedig egy filmmel érkezem, amely közelebb visz minket ehhez az ellenfélhez."

Kérdéses, vajon propaganda-e az a film, amely az orosz katonák mindennapi életét mutatja be a frontvonal másik oldalán. A film szeptemberi bemutatóját követően a nemzetközi közvélemény éles viták tárgyává vált. Anasztaszia Trofimova orosz rendező hét hónapon át követte egy harcoló egység mindennapjait az orosz-ukrán fronton, rögzítve, milyen körülmények között élnek a katonák, valamint hogyan beszélgetnek egymással és milyen gondolatok foglalkoztatják őket. A kanadai-francia koprodukciót gyakorlatilag minden jelentős dokumentumfilm fesztivál műsorára tűzte, ám sok esetben az ukrán tiltakozások hatására visszaléptek a vetítéstől. A Budapesti Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) azonban vállalta a film magyarországi bemutatását, és a nyomásgyakorlás ellenére január végén többször is levetítették, teltház előtt. A film hátteréről, valamint a dokumentumfilmet érő kritikákról a rendezővel beszélgettünk.

Anasztaszia Trofimova, az orosz rendező, az Indexnek nyilatkozva kifejtette, hogy...

Az "Orosz frontkatonák között" című filmhez készült dokumentumfilmek többsége szinte kivétel nélkül veszélyes, háborús zónákban készült. Például a Szíriában és Irakban forgatott "Iszlám Állam áldozatai" és "A nők az Iszlám Állam ellen", valamint a kongói filmek is ezt a témát boncolgatják. Ezek a választások egyfajta vonzalmat sejtetnek a háborús helyzetek iránt, mintha az adrenalin vagy a feszültség keresése motiválná a rendezőt. De vajon mi rejlik a háttérben? Talán az emberi sorsok és drámák bemutatásának vágya, vagy a konfliktusok mélyebb megértésére tett kísérlet? Az ilyen helyzetekben való jelenlét nemcsak kihívást jelent, hanem lehetőséget is arra, hogy a világ eldugott sarkaiban zajló eseményeket közelebb hozzák a közönséghez.

Ez a téma sokkal inkább a történetek mélységéről és jelentőségéről szól, mintsem az adrenalin szintjéről. Szíriába való utazásom kezdetén az Iszlám Állam felfutása indított el. Mélyen érdekelt az a civilizációs ideológiai eltérés, amit ez a terrorszervezet képviselt. 2014 és 2015 során szinte naponta szembesültünk különféle szörnyűségekkel és tragikus eseményekkel, amelyeket a terroristák okoztak. Számomra elengedhetetlen volt, hogy helyben megérthessem a történéseket, és azt, hogy miért nem állnak ki a helyi erők az Iszlám Állam ellen. A hírekben csak menekülő, rettegő emberekről hallottunk, óriási menekültáradatokról, amelyek során sokan életüket vesztették a tenger mélyén. A különböző katasztrófákat távolról figyelve könnyebb volt egyszerűsíteni és megérteni azokat. Én viszont a nagy társadalmi tragédiában a kisember történetét kerestem. Kurd nők, akik bátran harcolnak az ISIS ellen. Embercsempészek, akik kockázatos utakon szabadítják meg a foglyokat az Iszlám Állam fogságából, majd visszajuttatják őket a családjukhoz. Egy kongói zenész, akit egy másik filmemben mutattam be, aki a Kongó függetlenedésének évében született, és akinek élete a helyi nehézségek közepette zajlott.

Ezeket a dokumentumfilmeket orosz nyelven, kifejezetten az orosz közönség igényeire szabva készítették el.

A korábbi filmjeim az RT dokumentumfilm csatornáján jelentek meg, öt nyelven. Hat évet dolgoztam a Russia Todaynél. Ezek a filmek most elérhetőek a saját weboldalamon, online. Amikor engem azzal vádolnak, hogy a Russia Today számára dolgoztam, akkor megjegyzem, hogy ezt soha nem titkoltam. Mindenhol ott szerepel, hogy az egyik vagy a másik dokumentumfilm az RT Documentary (RTD) számára készült.

Mi a viszonya Oroszországgal? Azt hallottam, hogy Moszkvában látta meg a napvilágot, igaz?

Anyukám szibériai gyökerekkel bír, míg apukám Kazahsztán földjéről származik. Ennek köszönhetően egy igazi szovjet koktél vagyok, hiszen Moszkvában láttam meg a napvilágot. Tízéves koromban anyukám új lehetőségeket keresett, és munkát kapott Kanadában. Akkoriban egyedül nevelte a családot, három különböző munkahelyen dolgozott, hogy biztosítani tudja számunkra a megélhetést, hiszen Oroszországban a nehéz évek idején éltünk. 1997-ben, épp a következő orosz pénzügyi válság előtt, sikerült megkapnia a vízumot, és így elindultunk Kanadába. Tízéves koromtól tehát ott éltem, ahol befejeztem az iskolát és elvégeztem az egyetemet. Mindeközben azonban a szívemben mindig ott motoszkált a vágy, hogy egyszer visszatérjek Oroszországba.

Miért?

Ez az érzelmi kötelék valahol a szív mélyén gyökerezik. Amikor Kanadába költöztem, megfogadtam, hogy felnőttként visszatérek a gyökereimhez, a hazámba. Az egyetem befejezése után belevágtam az utazásba és a dokumentumfilmek világába. 2014-ben, 27 évesen valóra vált az álmom, és hazatértem. Ekkor kezdődött az utam az RTD-hez, amelyhez egy véletlen pillanat hozott el. Még Kanadában, a Footbox dokumentumfilm fesztiválon találkoztam egy hölggyel, aki az RT-nél dolgozott és a filmek válogatásáért felelt az RTD-hez. Akkoriban éppen palesztin menekült táborokról forgattam Líbiában, ami felkeltette az érdeklődését, így meghívott egy beszélgetésre. Ez a találkozás megnyitotta előttem a lehetőségek kapuját.

Miként bontakozott ki az orosz front bemutatásának ötlete?

Az utolsó pillanatig nem hittem, hogy ez a háború elkezdődik. Akkor a kanadai CBC csatorna számára dolgoztam. Amikor kirobbant a háború, akkor Rosztovban forgattunk velük a határnál. 23-ról 24-re éjszaka élő adásban jelentkezett be a kanadai tudósító a szálloda erkélyéről, és a tapasztalható hangulatról beszélt, én pedig közben figyeltem a híreket a CNN-en, a Rosszija-24-en és az orosz Telegram csatornákon. Végül bemutatták a Rosszija-24-ben Putyin beszédét, amely súlyosan sokkolt bennünket.

A kollégák másnap reggel arról diskuráltak, mi vár ránk a jövőben, hiszen mindannyian tisztában voltunk vele, hogy az orosz törvények jelentős változásokon mennek keresztül, ami megnehezíti a tudósítást. Sokan elhatározták, hogy hazatérnek. Én azonban biztos voltam benne, hogy nem mozdulok el, és hogy ennek a különleges időszaknak minden pillanatát meg kell örökítenem. Tudtam, hogy ez nem csupán egy fontos feladat, hanem az egyetlen hely, ahol valaha is elképzeltem magam. Első lépésként mindent rögzíteni kezdtem, ami a környezetemben zajlott. A háború ellenálló orosz tüntetések felvételeivel kezdtem, és igyekeztem részt venni minden alkalommal, amikor lehetőségem adódott. Aztán megpróbáltam behatolni a katonák világába, amely addig számomra ismeretlen volt. Akkoriban senki nem állt közel hozzám a katonák közül; nem voltak barátaim vagy rokonaim, akik bevezethettek volna ebbe az univerzumba. Kísérleteztem a katonai szervezetekkel való kapcsolatteremtéssel, próbálkoztam a vasúti pályaudvarokon, hátha találkozom valakivel. Minden lehetőséget kihasználtam, hogy közel kerüljek ehhez a világképhez, még akkor is, ha a helyzet kihívásokkal teli volt.

Nyolc hónapon keresztül próbálkoztam. Nem túl sikeresen, mert ebben a katonai világban, senki nem akart beszélni, főleg egy ismeretlen emberrel nem, aki ráadásul kamerával mászkál. Ez mind megváltozott egy pillanat alatt az új év környékén, amikor a vonaton találkoztam Iljával, 2022 végén.

Mi inspirálta őt a legjobban?

A háború zűrzavarán át kellene látnunk, hogy kik is ezek az emberek, akik a harcmezőn állnak, ezek az orosz katonák. Soha nem tapasztaltam még ennyire sűrű és átgondolt propagandát, valamint politikai üzeneteket mindkét oldalon. Számomra ez a konfliktus sokkal intimebb és személyesebb élmény volt, mint bármelyik, amibe korábban belekerültem. Két, egymással rivalizáló történet bontakozik ki: az egyikben hősök vannak, akik sosem ismerik a halált, a másikban pedig háborús bűnösök, akik mindent romba döntenek és mindenkit megerőszakolnak. Közben azonban az emberi lény, a valóságos egyén eltűnik e narratívák sűrűjében. Dokumentaristaként az a feladatom, hogy nyitott szemmel járjak, és mindazt rögzítsem, amit látok, függetlenül attól, hogy mennyire kényelmetlen vagy zavaró a tapasztalat.

Amikor kitört a háború, azonnal kifejezte véleményét a közösségi médiában, világosan elítélve az orosz agressziót. Az eltelt három év tükrében vajon megváltozott-e a nézőpontja?

Ugyanúgy az ellen vagyok, hogy bárki a katonai erejét használja a problémák megoldására. Abban változott talán, hogy amikor a különböző politikusokat hallgattam, gyakorlatilag nem volt senki, aki a békéről beszélt volna. Pont ellenkezőleg, az volt az érzésem, hogy nem a béke, hanem az eszkaláció irányába. Számomra ez nagy sokk volt, mert azt hittem előtte, hogy a nemzetközi közösség megpróbálja mielőbb megoldani a konfliktust, de nem ez történt. Teljes mértékben érzem azt, hogy ez a háború óriási igazságtalanság. Azonban mindenkinek van abban választása, hogy vagy megpróbálja rendezni a kérdést bunkósbottal, vagy párbeszéd révén. Szerintem nincs semmi rosszabb annál, mint a háború. És ezt úgy mondom, hogy nagyon sokat dolgoztam háborúkban. Mint ahogy mondják, jobb tíz éven át tartó tárgyalás, mint egyetlen nap háború.

A film megjelenése után vegyes fogadtatásban részesült. Sokan lelkesen üdvözölték a kreatív megoldásokat és a színészi teljesítményeket, míg mások kritikusabb véleményt fogalmaztak meg a cselekmény bizonyos aspektusairól. A nézők között akadtak, akik úgy érezték, hogy a film új perspektívát hozott a műfajba, míg mások hiányolták a mélyebb karakterfejlődést. A kritikusok is eltérő véleményeket fogalmaztak meg, egyesek dicsérték a rendező vízióját, míg mások a forgatókönyv gyengeségeit emelték ki. Összességében a film sok vitát generált, ami hozzájárult ahhoz, hogy a közönség széles spektrumon reagáljon rá.

Ahogyan a sajtó is írta, a film "nagyot robbantott", egyszerűen azért, mert ez az első olyan film, amely a front orosz oldaláról készült. Persze különböző reakciók voltak, jók, rosszak, de összességében pozitív lett az összkép. Gyakran hasonlították a filmet Remarque háborús könyveihez, vagy az orosz "Jöjj és lásd!" filmhez, még pedig azért, mert a háborút olyannak mutatja be, mint amilyen. A háború ködén keresztül magát az embert akartam megtalálni. Meg is találtam, és meg akarom mutatni a nézőknek, hogy milyen az orosz front oldalán, ahol a nézők közül gyakorlatilag soha nem járt senki. Nagyon sok kritikát is kaptunk, elsősorban a hivatalos ukrán politikusoktól és szervezetektől. Ők azonban visszautasítják a lehetőségét is, hogy megnézzék ezt a filmet. Tehát a film legnagyobb kritikusai azok, akik soha nem látták azt. Egyes filmfesztiválok meghívták a vetítés utáni beszélgetésre az ukrán oldalt is, mondván, gyertek el, és mondjátok el magatok a film megtekintése után, mi a gond vele, de senki nem vállalta ezt közülük.

Nézzük meg a film ellen felhozott fő kritikai elemeket, mit gondol róluk. Az első: korábban az orosz állami média számára dolgozott, az RT-ben, és ezért a végső alkotás nem lehet más, mint orosz állami propaganda.

Ez a kritika teljesen megalapozatlan, hiszen azt sugallja, hogy bárki, aki egy adott cégnél dolgozott, örökre annak az ideológiáját képviseli, és nem léphet ki a megszokott keretek közül. Például, ha valaki az amerikai televíziózásban tevékenykedett, az nem vállalhat munkát Iránban csupán azért, mert Irán ellentétes álláspontot képvisel az Egyesült Államokkal szemben. Ez egy elhibázott feltételezés. Én személy szerint nem készítettem olyan filmet az RT Documentary számára, amit később szégyellnem kellett volna. Az RTV-nél végzett hat évem munkája, különösen a szíriai háborús zónában, teljes mértékben nyilvános, és bárki számára hozzáférhető. Azoknak, akik azzal vádolnak, hogy propagandát gyártok, üzenem, hogy minden anyagom elérhető, és szívesen megvitatom bárkivel, ha bármilyen propagandisztikus elemet találnak benne. Ráadásul az ukrán oldal is hónapok óta vizsgálja a "propagandisztikus történeteimet", de eddig semmilyen bizonyítékot nem találtak.

Második számú kritika. Jelenleg nem ez a megfelelő időszak az ilyen típusú filmek számára. Az igazi pillanat a háború végét követően érkezhet el. A kritikusok által emlegetett párhuzam a II. világháborúval áll fenn. Akkoriban a Nyugaton sem lehetett náci katonákról szóló filmeket nézni. Senki sem vetítette például Leni Riefenstahl alkotásait abban az időszakban.

azt érzem, hogy akik ezt a nézetet képviselik, valójában csak arra próbálnak utalni, hogy várjunk, hiszen a háborúnak még koránt sincs vége, és vannak saját politikai céljaink is. A filmem, amely az ukrán narratívával ellentétes nézőpontot képvisel, azt a kényelmetlen igazságot feszegeti, hogy a háborúk során gyakran dehumanizálni kell az ellenfelet, hogy a gyűlölet és a félelem szárnyakat kapjon. Én viszont itt vagyok egy olyan filmmel, amely megpróbálja közelebb hozni az "ellenséget", ami hatalmas ellentmondás a jelenlegi diskurzusban. A második világháborús párhuzamokat nem igazán tudom elfogadni, hiszen ez a helyzet nem összehasonlítható a náci Németországgal. Tisztában vagyok azzal, hogy sokan hajlamosak a "hitlerezésre", amikor már nem tudnak mit mondani, és engem például Leni Riefenstahllal hasonlítanak össze – ami számomra kifejezetten szórakoztató. A családom és a barátaim között már számos vicc született erről. Nemrég láttam egy ukrán plakátot, amely Anasztaszia Trofimovát a kortárs Riefenstahlként emlegette, és azt mondtam anyámnak, hogy hogy meri rám osztani a mosogatást, hiszen én vagyok a mai Riefenstahl! De most, ha komolyabbra fordítom a szót, azt hiszem, fontos, hogy a háborúval kapcsolatos diskurzus ne csak a gyűlöletre és dehumanizálásra épüljön. A filmem célja az, hogy más perspektívákat is bemutasson, és talán ezzel is hozzájáruljon a párbeszédhez.

Ha valóban párhuzamokat keresel, akkor miért nem említed az amerikai inváziót Irakban, amikor több mint hatszáz újságíró követte őket a világ különböző sarkaiból? Ők most mind Leni Riefenstahlok lennének? Vagy az amerikai katonák mind nácik? A háborúk rendkívül eltérőek, mindegyiknek megvan a maga sajátos jellege. Ám egy közös vonásuk van: mind tragédiák. Ezt a valóságot pedig elengedhetetlen rögzíteni. Nem csak a háborúk végén, hanem az események közben, amikor a történelem éppen formálódik.

Fent tarthatjuk azt a nézetet, hogy ők nem emberek, hogy nem érdemlik meg, és hasonlók, de minden egyes alkalommal, amikor eljutunk odáig, hogy másokat dehumanizálunk, valójában saját magunkat is leértékeljük. Ezzel kiölünk magunkból egy részt, elpusztítjuk azokat az európai humanista eszméket, amelyekre a kontinensünk elvileg épült. Szeretném, ha legalább emberi mivoltunkban tekintenénk egymásra. Nem kívánom, hogy a háború ördögi köre végigsöpörjön rajtunk. Már elég sokat láttam a háborúk borzalmaiból. Ezért próbáltam a háborús zűrzavaron keresztül bemutatni az embereket. Nem szükséges egyetérteni velük, de legyenek emberek, és ne csupán árnyak a háborús gépezetben.

Harmadik számú kritika: A film elkészítése valószínűleg nem valósulhatott volna meg az orosz védelmi minisztérium, az FSZB, vagy más állami szervek támogatása nélkül. Kérdéses, hogy mi rejlik a háttérben, mert úgy tűnik, itt valami nem stimmel.

Nagyon nagyra értékelem azt a díványszakértőkből álló csoportot, akik valóban tudják, hogyan kell a valóságban helytállni. Ha valaha is tapasztaltad a háborús zónák kaotikus világát, akkor tisztában vagy vele, hogy ez nem egy jól szervezett, központosított rendszer. Itt az emberi tényező sokkal fontosabb, mint a merev szabályok. Ha Magyarországra terelődik a szó, emlékezzünk csak Robert Capára, a híres magyar fotósra, aki önéletrajzában leírta, hogyan tudott mindenhová eljutni, gyakran dokumentumok és engedélyek nélkül, csupán az emberi kapcsolatai révén. Az ő lenyűgöző és közeli felvételei a frontról magukért beszélnek. Oroszországban azonban a helyzet egészen más. A védelmi minisztérium nem segíti a filmkészítők munkáját. A Kreml, az FSZB és hasonló intézmények nem állnak az újságírók vagy dokumentumfilmesek rendelkezésére. Nézd csak meg az orosz televízió adásait: az újságíróknak tilos hosszabb időt a frontvonalban tölteniük, és már az is nehezen megvalósítható, hogy közel jussanak a harcokhoz, különböző okokból kifolyólag. Az információk áramlása és a valóság bemutatása itt a hatalom szigorú ellenőrzése alatt áll.

Azt, amit én csináltam, nem lehetett volna megcsinálni hivatalos segítséggel. Fontos látni a különbséget is egy újságíró és egy dokumentarista között. Nem azért mentem oda, hogy valami hírről beszámoljak, vagy valakit elkapjak, vagy megszámoljam, hogy hány tankot látok, mert ehhez nem is értek.

Hogyan reagált a katonai vezetés a helyszínen a jelenlétére?

Amikor végre eljutottam az egységhez Ilja közreműködésével, az első dolgom az volt, hogy odalépjek a katonákhoz, és bemutatkozzak. "Sziasztok, Nasztya vagyok, dokumentarista Moszkvából." A helyzet súlyos volt: egy háború, amely a legnagyobb válságot hozta el országunk modern történetében. Ti pedig ennek a drámának a középpontjában álltok. Mégis, rólatok meglepően kevés információ kering, és ezért, ha nem bánjátok, nagyon szívesen csatlakoznék hozzátok, hogy dokumentálhassam a mindennapjaitokat és a motivációtokat. A katonák meglepődve néztek rám, azt mondták, hogy ez igazán különleges. "Persze, maradhatsz, de előbb beszélned kell a parancsnoksággal." Na, gondoltam, most biztosan hazaküldenek vagy letartóztatnak. De elmentem a parancsnokhoz, és elmondtam neki, amit a katonáknak is mondtam. A válasz meglepett: "Ez igazán izgalmas, de egyeztess a következő vezetővel a láncban." Így hát több szinten is végigjártam a láncot, míg eljutottam egy olyan személyhez, aki azt mondta, hogy elvisz a stábhoz.

Milyen szintet képviselt ez a dolog?

Dandárparancsnok. Tudtam, hogy ha az ügyem a vezetői stábhoz jut, az esélyeim csekélyek, ezért egy kis furfanghoz folyamodtam. Megmondtam neki, hogy ha stáb, akkor legyen stáb. De mindketten tudtuk, hogy ott nem a harctéren edződött parancsnokok ülnek, akik könnyen megértenék, miért lenne fontos egy egyszerű katonáról készült dokumentumfilm. Úgy tűnt, sikerült érzékeny pontot találnom, mert végül a parancsnok azt mondta, hogy nem akar ezzel foglalkozni, és nem visz el a stábhoz. "Menj innen, mintha soha nem is beszéltünk volna" - tette hozzá. Így hát maradtam. De ez még a hátországban történt. Amikor az egység végül a frontra indult, a parancsnok nem akarta, hogy velem tartanak. A katonák azt mondták, ha van kedvem kockáztatni, ugorjak be a teherautóba, és majd ott kiderül, mi vár rám. Szóval végül soha nem kaptam egyértelmű választ: senki sem mondott igent, de nemet sem.

Rendben, itt van egy egyedibb megfogalmazás: Nos, itt az ideje, hogy foglalkozzunk a negyedik kritikai észrevétellel, amely gyakran felmerül. A film valóban bemutat egy szeletet a valóságból, de valójában egy rendkívül rafinált és ügyes propaganda eszköze a Kreml részéről, amelynek célja, hogy szimpátiát keltsen az orosz katonák iránt. Tehát, amit a vásznon látunk, az nem más, mint az orosz propaganda egy új, kifinomult megközelítése.

Tehát az orosz propaganda lenne, ha embereket mutatok be? Ha viszont embertelen lényeket ábrázolnék, mondjuk orosz szörnyetegeket, akkor az rendben lenne? Szerintem ez inkább a valóság kritikáját jelenti, hiszen a bemutatott valóság nem egyezik meg azzal a képpel, amit magunkban formáltunk. Így a kritika nem a tények vagy a valóság szintjén jelenik meg, hanem az érzelmekre hatva. A filmben szereplő emberek saját történeteiket osztják meg, függetlenül attól, hogy azok számunkra kényelmetlenek vagy sem.

Valóban, lehet, hogy ez a valóság egy részének szelektív bemutatása. Az emberek gyakran úgy választják ki a megosztott információkat, hogy azok tükrözzék a saját nézőpontjaikat vagy érzéseiket, így a teljes kép helyett csak egy szeletet láthatunk. Az igazság gyakran sokkal összetettebb, mint amit egyetlen nézőpont képes kifejezni.

A politikai környezet miatt biztosan nem volt semmiféle tudatos szelekció, inkább a véletlen játéka volt. 2022 szilveszterén egy vonaton találkoztam Iljával, aki a Donbaszból származik és az orosz hadseregben szolgál. Senki nem adott nekem egy listát öt szereplőről, hogy válasszak közülük, hogy ki tűnik szimpatikusnak. Az a hölgy a faluban, akivel interjúztam, csupán azért került a képbe, mert a mentősök, akikkel együtt dolgoztam, rendszeresen vittek neki humanitárius csomagot. Ez a segítség hétről hétre megvalósult, előttem is, utánam is. Nem arról volt szó, hogy tudatosan kiválasztottam volna azt a nénit, aki az oroszokat támogatja. Szó sincs róla.

Mert azok, akik ellenezték, már rég távoztak onnan.

Igen, valószínűleg. És ha maradtak is volna, nem nyilatkoznak róla a kamerába, igen. De ugyanez igaz a front másik oldalán. Ha más véleményen vannak, akkor azt nem mondják bele a kamerába, mert háború van.

Ötödik és egyben utolsó kritikám: a film során egyetlen alkalommal sem hangzik el Vlagyimir Putyin neve. Ez különösen érdekes, hiszen az orosz társadalom életében Putyin szerepe megkérdőjelezhetetlenül központi. Mégis, a katonák nem említik őt, ami felveti a kérdést: miért van ez így?

A katonák között alig csevegték el Putyin nevét. Főként a mindennapi feladatok, a túlélés, valamint a családtagjaik és barátaik sorsa foglalkoztatta őket. A politika csupán elvétve került szóba, hiszen a figyelmüket inkább a közvetlen kihívások kötötték le.

De a katonák felhozták például "az ukrán nácikat", vagy a "testvérnépet" az interjúkban, de Putyint nem.

Az "ukrán nácikat" is azért hozták fel, mert rákérdeztem, hogy miért harcolnak, miért vannak itt. De olyan soha nem fordult elő, hogy egymás között hirtelen nácikról kezdtek volna beszélgetni. Minden katona ilyen szempontból egyedi, hogyan dolgozza fel magában a politikát. A legtöbben ezt át sem gondolták, "ha kell, akkor kell". Valójában ez a motívum köszönt vissza a leggyakrabban. Ha kell, akkor kell. Hogy ez kinek kell, és miért kell, az már másik kérdés. Nagyon sokat számít a férfi felfogása a régiónkban, és valószínűleg ez közös vonása a patriarchális jellegű társadalmaknak. Neked férfiként vannak kötelezettségeid. El kell menned megvédeni az országot. Ezt és ezt kell tenned. Neked férfiként el kell menned, és bizonyítanod kell, hogy képes vagy rá, hogy férfi vagy. Hogy közben mi a politika a háttérben, az már más kérdés. Nagyon sok hadsereg épül erre az elvre.

A film zöme 2023 első felében készült, ami éppen a júniusi Prigozsin-puccs előtti időszakra esik. Ez az időszak különösen érdekes, hiszen számos nyilvános kritika érte az orosz katonai vezérkart, valamint magát Vlagyimir Putyint is, katonai tudósítók és más szereplők részéről. Érdekes kérdés, hogy miért nem kapott helyet ez a fontos kontextus a film narratívájában?

A katonák között megoszlottak a vélemények a helyzetről. Egyesek úgy vélték, hogy háborús környezetben tilos bármiféle kritikát megfogalmazni a vezetés ellen. Mások viszont úgy látták, hogy a védelmi minisztériumban akadtak problémák, amelyek nem maradhattak figyelmen kívül. Ám ha a politikai vezetőkről van szó, ők nem kerültek előtérbe. Azt hittem, hogy ha a frontra érkezem, a katonák folyamatosan Putyinról és Zelenszkijről fognak diskurálni. De nem így történt; ez a téma inkább háttérbe szorult, mint egy festmény, ami a falon lóg. Valójában az őket sokkal inkább foglalkoztatták a mindennapi gondok, az étkezések vagy éppen a női társadalmi kapcsolatok.

Nyilvánvaló, hogy rendkívül mély érzelmi kapcsolat alakult ki Ön és a film szereplői között. Más élmény, amikor az ember csak pár napra vagy hétre távozik, majd visszatér a megszokott környezetébe. De hét hónapnyi, frontvonalban eltöltött időszak egészen más kihívásokat és tapasztalatokat hoz. Milyen érzésekkel és élményekkel gazdagodott ebben az időszakban?

Minden egyes emberhez különleges kötelék alakul ki bennem. Nem újságíró vagyok, és nem az a célom, hogy távolságtartóan, hűvösen beszámoljak a történésekről. Az én feladatom az, hogy mélyre ásva felfedezzem az emberek lelkének rejtett zugait, és feltárjam, mi zajlik a fejükben. Ha valaki esetleg téves útra lép, arra is igyekszem rálátni, megérteni a mögöttes indítékokat és gondolatokat. Senkit sem ítélek el, mert nem ez a dolgom. Az eddigi szereplőimmel folyamatosan tartom a kapcsolatot – legyenek azok Szíriából, Irakból vagy Kongóból. Például a kongói ismerősöm a nevemet választotta a lányuknak. Szíriában pedig mély beszélgetéseket folytattam egy kurd női egység parancsnokával, egészen addig, amíg sajnos el nem vesztettük őt.

Oroszországban a filmet vegyes érzelmekkel fogadták. Sokan lelkesedéssel üdvözölték a történetét és a szereplők teljesítményét, míg mások kritikusan álltak hozzá, elsősorban a politikai és kulturális kontextus miatt. Az online közösségekben élénk viták alakultak ki a film mondanivalójáról, és arról, hogy mennyire tükrözi a mai orosz társadalom valóságát. A közönség reakciói tehát széles spektrumot ölelnek fel, a dicsérő véleményektől kezdve a szkeptikus kritikákig.

Oroszországban eddig nem volt rá semmilyen hivatalos reakció.

Hogyan lehetséges ez, hiszen az orosz nyelvű, független média egy időben sokat foglalkozott a filmmel, ahogy az orosz katonai bloggerek is.

Biztos vagyok benne, hogy tudnak a filmről, és radaron van. De ez a film nincs nyílt elérésben jelenleg még sehol. Tehát akik például itt, Budapesten eljöttek a [BIDF] keretében, és megnézhették ezt a moziban, olyat láttak, amit Oroszországban még szinte senki. Amikor a film elérhető lesz mindenki számára, akkor lesz érdekes figyelni a reakciókat. Azt szeretném, hogy a film áprilistól on demand alapon megtekinthető legyen globálisan, Oroszországban, Ukrajnában és Belaruszban pedig ingyen lehessen hozzáférni.

Ha ez valóban megtörténik, hogyan reagálnak majd a hétköznapi emberek, különösen az orosz nézők, akik a filmet nézik? A dokumentumfilmben bemutatott frontról készült felvételek drámaian eltérnek attól, amit a televíziókban sugároznak. Az orosz állami média igyekszik úgy tálalni a helyzetet, mintha egy távoli, "különleges katonai művelet" zajlana, ahol a katonák önként vállalják a harcot, és cserébe jelentős anyagi juttatást kapnak. Az orosz hadsereg pedig a világ egyik legfejlettebb haderejeként van beállítva, amely fokozatosan, de biztosan halad előre. Ezzel szemben a filmben egy teljesen más valóságot tárnak elénk, ami éles ellentétben áll a hivatalos narratívával.

A filmet például az egyik barátnőm is látta, akinek az apja folyamatosan az orosz [állami] Pervij Kanalt nézi esténként. A barátnőm azt mondta, nagyon jó lenne, ha az apja is látná a filmet, és hogy őt ledöbbentette, hogyan néz ki valójában ez a háború a közelről. Hogy mennyit képes elviselni egy ember ott, és hogy ez nem természetes állapot az emberek számára. És sokat gondolkodott azon, hogy Oroszországban mennyire eltávolodott mindenki ettől a háborútól, mert olyan, mintha Oroszországban nem is lenne háború. Pedig háború van, és nem is messze: ma bárki fel tud ülni egy buszra és elmenni Luhanszkba vagy Donyeckbe, amely csak ötven-hatvan kilométerre van a frontról. Az emberek számára, akikkel beszéltem, valódi sokk volt, hogy mennyire valódi a háború, amely az orosz lakosság számára nagyrészt olyan, mintha nem lenne.

Jelenleg Oroszország határain kívül tartózkodik?

Nem tartózkodom Oroszországban. Azért kellett elhagynom az országot, hogy befejezzem a közel egy évig tartó filmprojektet. Jelenleg egy televíziós adaptáción dolgozunk, amely a 2 óra 8 perces anyagot 52 percre tömöríti. A jövőmre, és arra, hogy visszatérhetek-e, még nincs válaszom.